KÖNYVKRITIKA

A régésztechnikus kézikönyve I. című kötet. Kiad. PANNICULUS Régiségtani Egylet, Szombathely 1998.

“Nem lehet jó ásató, akinek nincsen egyetemes és különleges tájékozódása a feltárás alatt lévő emlékek régészeti kérdéseiről”, írta László Gyula a Régészeti Kézikönyv első, s azóta sem folytatott, kötetének előszavában. A Szombathelyen, a Panniculus Régiségtani Egyesület által most kiadott tanulmánykötet hasonló céllal íródott, mint a már említett 1954-es kiadvány: vagyis, hogy segítse a régészetet tanulók gyakorlati képzését. Az egyes részterületekről eddig már számos önálló tanulmány született, melyek a különböző múzeumi kiadványokban, vagy a Régészeti továbbképző füzetekben jelentek meg; azonban ilyen összefoglaló jellegű kézikönyv magyar nyelven nem látott napvilágot 1954 óta. A most megjelent kötet a régészeti terepmunkával járó feladatok ismertetése mellett, számos, mára már önálló diszciplinává vált segédtudomány módszereinek és eredményeinek a bemutatására is vállalkozott.

A könyv hat fejezetre oszlik, fejezetenként egy vagy több tanulmánnyal.  A tanulmányokat a szakterületükön kiváló eredményeket elért kutatók írták. Az első részben Ilon Gábor a hatályban lévő múzeumi törvény régészettel kapcsolatos részeit közölte, s megjegyzéseket is fűzött a törvény egyes paragrafusaihoz.

A második fejezet a “Leletfelderítés” címet kapta. Az első tanulmányt szintén Ilon Gábor írta, a “leletfelderítés hagyományos módjairól”. A munka jól összefoglalja a terepbejárás lényegét és típusait. A szerző részletes bibliográfiája pedig a módszer szakirodalmát mélyebben tanulmányozni szándékozók számára nyújt hasznos segítséget. Kár, hogy Ilon Gábor nem közölte a Magyarország területén végzett topográfiai munkálatokat bemutató térképhez azoknak a publikációknak az irodalmi adatait, melyek nem az MRT. részeként láttak napvilágot, igazán hasznos válogatás lenne.

A következő szerző Négyesi Lajos, aki a fémdetektor alkalmazásának régészeti lehetőséggeivel ismerteti meg az olvasót. A műszer alkalmazásával kapcsolatban a szerző is megjegyzi, hogy: “sok-sok gyakorlás után tudjuk kitapasztalni a műszer nyújtotta sok lehetőséget”, ezért a dolgozat inkább a használatához próbál prakrtikus ötleteket adni. Négyesi írása nagyon jó, mégis úgy gondolom, hogy bizonyos “veszélyeket” is jelent. E veszélyek pedig abból adódnak, hogy a kötet valószínűleg nem csak a kutatók és az egyetemisták, valamint a régészet után érdeklődő olvasók fogják csak kézbe venni, hanem  a “maszek régészek” is, akik a cikkben szereplő hasznos ötletek segítségével még hatékonyabbá tudják tenni az áldásosnak amúgy sem mondható munkájukat. A harmadik tanulmány a légifényképezéssel foglalkozik. A szerző, Erdélyi Balázs először egy rövid áttekintést adott a módszer kialakulásáról és fejlődéséről, majd a légifotózás elveit és célját fogalmazta meg. A publikáció második része a légifotók interpretációs lehetőségeit és nehézségeit tárgyalja, számos nemzetközi példával illusztrálva a leírtakat. Egy-két mondat azonban nehezen érthető, így nem tudom, hogy pontosan mit ért Erdélyi a “marginális láthatóság” alatt (talán azt, hogy az objektum rosszul látható, vagy, hogy csak a körvonala látható, de ez nem biztos). Az sem derül ki, hogy a részletesebben taglalt lösz és az agyagos talaj mennyire alkalmas a régészeti légifényképezésre. A tanulmányhoz mellékelt ábrák jók, de zavaró, hogy a német szakkönyvekből átvett képek szöveges részeit nem fordította le (a kötetben az ellenkezőjére is találunk példát: Grynaeus András dolgozatának 1. ábrája ).

A fejezet utolsó tanulmányát Puszta Sándor írta: Geofizikáról régésztechnikusoknak címmel. Puszta írása nagyon jól átfogja a szakterület minden lényeges kérdését, s külön érdeme, hogy megmarad a tudományos ismeretterjesztés szintjén és nem megy bele olyan részproblémák boncolgatásába, melyek megértéséhez már magasabb fizikai ismeretekre lenne szükségük a kötetet olvasóknak. A megértést nagyban segíti, hogy a szerző nem akar mindent a képletek szintjén elmondani, ha használja őket, akkor pontosan megmondja, hogy melyik jel mit jelent és számpélda segítségével szemlélteti az adott törvényszerűség alkalmazhatóságát. A rajzok és az ábrák is szerves részei a tanulmánynak (ezt azért tartottam fontosnak külön is kiemelni, mert vannak olyan tanulmányok ahol ez sajnos nincs így).

A harmadik rész címe: A technikus a terepen. Geodéziai alapismeretek címet viselő első tanulmányt Derdák Ferenc, a Savaria Múzeum munkatársa írta. A szerző először a geodézia és a régészet kapcsolódási pontjairól írt, majd röviden áttekinti a régészeti célú felmérések történetét. Ezt követően a térkép fogalmát tisztázza és bemutatja a térképek alapvető fajtáit. A dolgozat második részében pedig a geodéziai mérések alapvető típusairól, valamint a teodolit és a szintező műszer használatáról esik szó. A tanulmányt végül egy topográfiai térképjelgyűjtemény zárja. A felmérés alapvető típusait ismertető résznél szerintem nem lett volna haszontalan, ha az is szóba került volna, hogy melyik módszert mikor és mire alkalmazza a régész(technikus) az ásatás során. A teodolittal kapcsolatos részben is hiányát éreztem egy részletesebb “használati utasításnak”, és igaz, a közölt rajzok igazán szemléletesek, mégsem helyettesítik a szöveges magyarázatot. A szintező műszer alkalmazása az előzőnél jobban megérthető a leírtak alapján és az ábrák is nagyon jók. Ennél a résznél csak az ábrán bemutatott szintezési jegyzőkönyvrészlethez kapcsolódó magyarázat és a jelölések feloldása maradt el.

Marton Erzsébet a számítástechnika régészeti felhasználásáról, felhasználhatóságáról írt egy jó stílusú tanulmányt. A szerző szerencsére nem egy adott  program régészeti felhasználhatóságát és magyarázatát boncolgatja, hanem inkább egy általános képet igyekszik az olvasói elé tárni. Ezt a szempontot már csak azért is jónak tarthatjuk, mert, mint ahogy Marton is írja: “a számítástechnikában elavulhatatlannak ítélt módszereket kell szinte minden pillanatban újra értékelni, jobb és újabb eszközök és szoftverek megjelenése miatt”,  vagyis a  tanulmány megírásakor használt programok ha ma még nem is elavultak, de egy két éven belül mindenképp azzá válhatnak. A szerző az alapproblémák felvázolását követően az egyes programtípusokkal foglalkozik, s ezen belül részletesebben tárgyalja az adatbázis kérdését. Felhívja a figyelmet arra, hogy az adatbázis rávilágíthat olyan összefüggésekre, melyek az első pillanatra nem minden esetben nyilvánvalóak, és a program nagyban megkönnyítheti a nagyobb területen végzett kutatómunka adatainak a kezelését is. A tanulmány végén a szemléletes példák segítségével az olvasó belepillanthat a számítógép nyújtotta lehetőségek kifogyhatatlannak tűnő tárházába is. Kritikai észrevétel talán csak az ábrákhoz fűzhető. Az  adatbázis lap bemutatását célzó 2. Ábrán nem teljesen világos egyes számadatok  jelentése . Jobb lett volna, ha ez az adatbázis lap az 1. Ábra térképlapján található objektumok valamelyikéhez kapcsolható. Így a két ábra különböző ásatások dokumentációjához tartozik, ezért az sem derül ki, hogy a már említett számadatok koordinátapontok lennének-e, vagy valami mást jelölnének. Wicker Erika a temetőfeltárás módszertanával foglalkozó munkáját László Gyula útmutatásával kezdte. A szerző saját ásatási tapasztalatait mondja el, számos jó tanácsot adva a jövő szakembereinek. Szól a temetkezési szokások  típusairól, a különböző régészeti jelenségek feltárásának fázisairól. A leírtakat követő adatlap sablonok is nagyon hasznosak.

A követekező tanulmányt Szőllősy Gábor írta  a honfoglaló magyarok íjáról. Szőllősy cikke a kísérleti régészet jelentőségét volt hivatva prezentálni a kötetben. A tanulmány igazán érdekes, hisz a szerzőnél jobban a honfoglaló magyarok íjjának rekonstrukciós lehetőségeiről kevesen tudhatnak többet, az viszont kérdés marad, hogy miért ebbe a részbe került a cikk. Úgy gondolom, hogy tartalmilag  az interpretációs lehetőségekhez áll közelebb, ezért inkább a következő, a “Minták-feldolgozás-információk” címet viselő fejezetbe lenne a helye, és nem a terepmunkát taglaló részbe. Szabó Géza a víz alatti régészet múltját és eredményeit foglalta össze munkájában. A szerző kitér a magyarországi eredményekre is, és számbaveszi a rendekezésre álló adatok alapján azokat a kárpát-medencei lelőhelyeket, ahol valamilyen régészeti leletegyüttes előkerülése várható a víz alól. Ezt az adatbázist a régészeti kutatások mellett,  történeti feldolgozásokhoz is jól fel lehet majd használni. A kérdéskör korrekt összefoglalását egy igen részletes, a nemzetközi szakirodalmat is felvonultató bibliográfia zárja. Ughly István a rajzos dokumentáció elkészítéséhez próbál segítséget nyújtani. Ughly tárgyalja a különböző, ásatáson készülő rajzok közötti különbségeket, sok segítséget és hasznos jótanácsot adva az elkészítésükhöz. Hasznos segítség lehet az ásatáson a szerző által bemutatott mérőléc is, amely nagyban megkönnyítheti a rajzoló munkáját. A tanulmány felhívja a jegyzetet használó hallgatók figyelmét arra is, hogy a rajznak mindig csak a feltárás során látható dolgokat kell tartalmaznia; mivel a dokumentáció csak így tekinthető hitelesnek. Az ásatási rajz nem lehet az adott leletegyüttes interpretációja. A munka röviden érinti a településásatás problémakörét is. Sajnos ezt a témát egyik tanulmány sem járja körül részletesen, bár bizonyos részkérdésekkel foglalkozik Ughly mellett Wicker Erika és Marton Erzsébet is. Igazán kár, hogy a településkutatásról nem született  a temetőkhöz hasonlóan legalább egy összefoglaló tanulmány. Visszatérve Ughly írásához kritikaként itt is elmondható, hogy a szöveget követő táblák (melyek jórészt az 1954-es Régészeti Kézikönyv képeit tartalmazzák) nagyon zsúfoltak, s a rekonstrukciós rajzok is zavaróak. A képek egy részét már csak azért is feleslegesnek tartom, mert a tanulmányban nem történik rájuk hivatkozás, így konkrét szerepük sincs.

A következő tanulmányokban Erdős Judit a restaurálásról, majd pedig Koncz Pál a szerves anyagok konzerválásáról írt.  Erdős munkája a konzerválás, a restaurálás és a rekonstrukció fogalmával kezdődik, meghatározva a köztük lévő különbségeket. Ezt követően részletesen olvashatunk a különböző károsodások formáiról. A tanulmány számos jó tanáccsal szolgál (így például, hogy miért nem jó, ha fóliával takarjuk le a már megtalált, de még nem felszedett tárgyakat stb…). Az külön jó, hogy Erdős  megmagyarázza az általa használt fogalmakat. A tanulmányt egy reprezentatív szakirodalmi tájékoztató zárja. Koncz az adot témakör egy részterületéhez, a fa, bőr és papír konzerválásához ad jó tanácsokat.

A negyedik fejezet címe: Minták-feldolgozások-információk. Ebben a részben kaptak helyet az olyan részterületek, mint: a földtan, az archeobotanika, vagy az archeozoológia és az antropológia. Az első írás T. Biró Katalin tollából származik, aki a földtan tudományát mutatja be. A tanulmány szól a régészet és a földtan kapcsolódási pontjairól, majd a tudományág felosztását taglalja. A dolgozat második része részletesen kitér a tudományág régészeti hasznosságára. Majd legvégül a kőeszközök vizsgálatának módszertani kérdéseit taglalja. Ennek a tanulmánynak is vannak olyan ábrái, melyek nehezen értelmezhetők. Füköh Levente a malakológiáról és a Kárpát-medence Mollusca-faunájáról írt egy hosszabb ismertetést.  A problémák már a címnél elkezdődnek, mivel egy általános műveltségű olvasó nem feltétlenül tudja, hogy pontosan mit is takar. Sajnos ez azonban a későbbiekből sem derül ki, mivel Füköh sehol a szövegben nem határozta meg a malakológia fogalmát, valamint a diszciplina kutatási területét. A biológiai stúdiumokban kevésbé járatos olvasó számára igazán jó lett volna egy általánosabb bevezető, melyben az alapfogalmakat (mint például a már említett malakológia, vagy a Mollusca-fauna, a szukcesszió fogalma stb…) megmagyarázza. Így a tanulmány sokszor csak értelmező kéziszótár, vagy biológiai kislexikon segítségével olvasható. Úgy érzem a tanulmány sokkal inkább egy olyan szakmai közönség számára íródott, akik számára teljesen egyértelmű, hogy milyen új információkat nyújthat a kutatás számára a fosszilis csigafajok ismerete. Így azok számára, akik ezt a diszciplínát kevésbé ismerik, nem árt ha az alapfogalmaknak máshol utánnanéznek, vagy valami általános bilológiai kézikönyvet használnak Füköh munkájához.

Medzihradszky Zsófia a pollenanalízis, a palinológia jelentőségével foglalkozik, ő szemben az előző tanulmánnyal, nyomban meghatározza az általa ismertetett tudományág tárgyát, kutatási területét, és az alapfogalmait. A szerző a rövid bevezetés után sok hasznos gyakorlati tanáccsal látja el olvasóit. Gyulai Ferenc az archaeobotanikáról, valamint az élelmiszer-maradványokról külön is írt egy-egy összefoglalót. Míg az első egy tágabb kategória, addig a második ennek egy szűkebb részterülete. Gyulai az archaeobotanikával foglalkozó írása elején meghatározza a tanulmány tárgyát, majd tudománytörténeti összefoglalója napjainkig nyomon követi a diszciplina fejlődését. A munkát követő táblázatok, melyek közül az első az archaeobotanika helyzetét mutatja a különböző tudományágak között, a második pedig a tudományterület forrásait és fő kérdéseit vázolja, jól áttekinthetőek. A második tanulmány bemutatja az élelmiszer-maradványokon végezhető vizsgálat eszközeit, módszerét és célját. Ezt követően a szerző beszámol a vizsgálat tanúságairól, majd pedig egy rövid körképet vázol a Magyarországon eddig végzett ilyen típusú régészeti vizsgálatokról és azok eredményeiről.

Gyulai Ferenc dolgozataihoz közvetlenül kapcsolódik Torma Andrea írása, aki az archaeobotanikai leletek konzerválásával foglalkozik. A tanulmány számos jó tanáccsal segíti a terepen dolgozó szakembert, hogy mi a teendő, ha ilyen lelet kerül elő az ásatáson. Vörös István tanulmányának címe: “Archaeozoológia”. Vörös tudománytörténeti összefoglalása után a fogalmak meghatározásával folytatja dolgozatát. A tömör és részletes összefoglalás jól bemutatja tudományterület alapismereteit. Az írás jó alapot ad mindazoknak, akik részletesebben is akarnak foglalkozni a témával. A szerző szól még a zooarhaeológiáról, s röviden vázolja a háziasítás, valamint a háziállatok történetét is. A tanulmány számos gyakorlati tanáccsal zárul. A következő munka a magyar történeti embertan egyik legjobb művelőjének tollából, Éry Kingától származik. A rövid, de jó összefoglalás meghatározza a diszciplina helyét, majd a tanulmány szöveges része főleg a régésztechnikusok számára fontosabb gyakorlati oldalt helyezi előtérbe, s ezért részletesen szól a csontváz felszedésének módjáról és a leletek csomagolásáról. A Függelékben közölt rajzok jól bemutatják az emberi csontváz fontos részeit. A nemmeghatározás ismertetésénél viszont kár, hogy nem fért a tanulmányba egy részletesebb, szöveges magyarázat. Az is jó lett volna, ha a kötetben helyet kapott volna még egy olyan rajz is, amely a férfi és a női medence morfológiai különbségét mutatja.

A fejezet utolsó tanulmánya Költő László munkája, amely az archaeometria rövid ismertetését ígéri. A munka első része felsorolja a különböző mérési módszereket. Sajnos a részletes felsorolást nem követi egy részletesebb ismertetés, így a munkát használni akaró főiskolások nem biztos, hogy tudják mi a különbség az egyes módszerek között. [A tanulmányban ismertetett módszerekkel kapcsolatban kikértem egy fizikus barátom véleményét is, aki számos egyéb megjegyzést fűzött a dolgozathoz. Így például az f. pontban említett ICP (induktív csatolt plazma) vizsgálattal kapcsolatban nem derül ki a nem szakember számára, hogy bár ez az egyik legjobb mérési forma, de mivel a minta egy kis részére ad csak felvilágosítást, ezért tömegvizsgálatra kevésbé alkalmas, s az archaeometriai felhasználhatósága is igen csak korlátozott. A röntgenfluoreszcenciás vizsgálat rövid ismertetésébe is számos pontatlanság csúszott, ami nem felel meg a módszer fizikai meghatározásának.] Hiányoznak az alapfogalmak is a tanulmányból, így például nem kerül említésre az érzékenység, a minta tömeg, vagy a kimutatási határ fogalma. Számos a tanulmányban használt fizikai kifejezés magyarázatát (mint például a vakancia) sem találtam meg. A munka második része a különböző fizikai elemek előfordulásával foglalkozik. Igazán kár, hogy a tanulmány első része annyira rövid lett. Az archaeometria egyébként lényegesen kevesebb helyet kapott a kötetben, mint az egész következő fejezetet betöltő kormeghatározási módszerek, pedig jelentőségét tekintve az archaeometria is van olyan fontos, mint a kormeghatározás Az pedig még szóba sem került, hogy a kormeghatározásról szóló részben tárgyalt módszerek a dendrokronológia kivételével végül is mind az archaeometria tárgykörébe tartoznak (a tavasszal Budapesten megrendezett 31. Archaeometriai Konferencián is számos, a datálással kapcsolatos előadás is szerepelt a programban). Ezért számomra kevéssé érthető a kötet forgatásakor tapasztalt arányeltolódás.

A kormeghatározással foglalkozó következő fejezetben a Hertelendi Ede által írt munka olyan részletes, hogy az alapján a fizikában járatos személy némi gyakorlatot követően önállóan is el tudja végezni a C14-es vizsgálatot (na persze a megfelelő technikai háttérrel). A tanulmány egy részletes technikusi szintű leírása a mérésnek, hisz olyan dolgok is szerepelnek, amely alapján a mérést végző ki tudja választani a számára legkedvezőbb lehetőséget. Márton Péter az archaeomágneses datálási módszert ismerteti írásában. Márton tanulmánya jól átlátható, a módszer ismertetése érthető, talán csak a számítási példái tűnnek egy kicsit bonyolultnak. Erdélyi Balázs tanulmánya a termolumineszcens kormeghatározást mutatja be. Erdélyi a tanulmány elé írt egy bevezetőt, ahol röviden ismerteti a különböző kormeghatározási módszereket. Majd tömören leírja az adott módszert, elmondva a termolumineszencens mérés lényegét, altípusait, valamint a hibalehetőségeit. A bevezető miatt úgy gondolom, hogy a tanulmánynak a fejezet elején kellett volna szerepelni, s nem a közepén. Gryneus András a fa évgyűrűkön alapuló kormeghatározás módszerét ismerteti. Elmondja a dendrokronológia előnyeit, de beszámol a gyenge pontjairól is. Részletesen szól az eljárásról, s a magyarországi kutatás helyzetéről. A tanulmányt kísérő ábrák és térképek is jól kapcsolódnak a leírtakhoz.

A kötet utolsó fejezete: “Az emberi környezet rekonstrukciója” hasonlóan az első fejezethez csak egy tanulmányt tartalmaz. Ebben Sümegi Pál tár egy impozáns összefoglalást az olvasó elé az ember és az őt körülvevő környezet évszázados változásait ecsetelve. Sümegi kiváló írása igazán jó lezárása ennek a kötetnek. Röviden szót kell még ejteni a szerkesztés hiányosságairól is. A könyv sajnos nem alkot összefüggő egységes szerkezetet. Ez jól látható az utolsó fejezetek kapcsán már említett problémák esetében is (az archaeometria szűk kerete, a kormeghatározáshoz képest, vagy a kormeghatározással foglalkozó fejezet dolgozatainak a sorrendje). Ha a könyv nem is mentes a hibáktól (de melyik könyv az?) már maga a vállalkozás is dicsérendő, s valószínűleg a hibák egy újabb kiadásnál már eltűnnek a kötetből. Amint Ilon Gábor szerkesztő az előszóban jelezte, számos téma nem került bele a kötetbe – az általa említetteken kívül hiányzik még egy, a település ásatási problémáját taglaló tanulmány és jó lenne egyszer olvasni a régészetben használt matematikai statisztikai módszerekről is egy hasonló összefoglalót –, de remélhetőleg, mint ahogy ígérte, ennek az úttörő és hiánypótló munkának lesz folytatása.