A Magyar Mezőgazdasági Múzeum és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum közös kiállításáról
 
 

Rendezte: Kurucz György, Bíró Friderika és T. Bereczki Ibolya, közreműködtek Balázs György, Vajkai Zsófia, Réz Gyula és Knézy Judit.

Beszélgetésünk témája az, hogy a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, a magyarországi agrártörténet bemutatóhelye, miként tudta a Szabadtéri Néprajzi Múzeum tapasztalatait alkalmazni egy ún. teremkiállítás rendezésénél, s a kiállítás milyen újszerű megközelítéssel, milyen módszerekkel és kiállítástechnikai eszközökkel tudott szólni egy száraznak ismert történeti folyamatról, a jobbágyfelszabadításról és következményeiről.

Kurucz György:

– A magyar múzeumok szinte mindegyikét megmozgatta a feladat, miként ünnepelheti méltón az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulóját. A rendezvények, programok tervezése kapcsán kezdtünk foglalkozni a jobbágyfelszabadítás kérdéskörével. A forgatókönyv első változatát 1997 decemberében én készítettem, de a történész lektorok tanácsára és a muzeológus kollégákkal megvitatva természetesen bővítettünk, illetve átdolgoztunk részeket. A két múzeum közös tudományos tanácsának javaslatára így került például a kiállításba a 19. század második felének technológiai és technikai változásait bemutató kiállításrész, amelyet Réz Gyula rendezett.

T. Bereczki Ibolya:

– Olyan kiállítást akartunk rendezni 1848 kapcsán, amely a két együttműködő múzeum sajátosságaira építve, kutatási eredményeit alkalmazva megjelenésében és mondanivalójában egyaránt tud másról is szólni, mint a többi országos múzeum jubileumi programja. Nem egy év történetét akartuk bemutatni, mondjuk 1849-ét, hanem a jobbágyfelszabadítás előzményeit, lefolyását és hatását, ami nemcsak 1880-ig, hanem még e században is tartott. Ehhez rendeltük hozzá teljes tudásunkat, tapasztalatunkat.

Bíró Friderika:

– Sehol, egyetlen gyerek sem láthatja az országban a jobbágyfelszabadítás előtti falut, azt a világot, ami megérett a jobbágyfelszabadításra, holott történelemből meg kell tanulnia, milyen a háromnyomásos gazdálkodás, milyen növényeket termeltek a múlt században, vagy milyen kötelezettségei voltak a jobbágyoknak. Valójában ezeket a dolgokat nehéz elképzelni.

A kiállítás tervezésénél ki kellett alakítanunk azokat a történeti muzeológiai és néprajzi módszereket, amelyek segítségével vissza tudtuk vinni a látogatót a 19. századba. A néprajzi kiállítás tervezésekor eszünkbe jutott Szabó István történész egyik híres megállapítása: “A magyar társadalom története a 19. században végbement nagy átalakulásig elsősorban a nemesség és a parasztság története volt.” Ez a mondat határozta meg a kiállítás első részét: megragadni és bemutatni azt a tárgyi világot, ami a két társadalmi osztály paraszti életformáját összekötötte és egyben el is választotta .

Kurucz György:

– Nagyon fontos volt, hogy a kiállításra érkező látogató számára mindenek előtt az alapinformációkat megadjuk. Az eredeti dokumentumok bemutatásával szólnunk kellett az adott időszak magyarországi lakosságáról, a nemzetiségek megoszlásáról, a tájegységek és rétegek szerinti települési típusokkal, földrajzi adottságokkal együtt.

Marton Erzsébet:

– Hogyan élt Magyarország népe a jobbágyfelszabadítás évszázadában?

Kurucz György:

– A kiállítás Mária Terézia úrbéri rendeletétől az 1880-as évekig terjedő korszakot mutatja be. A magyarországi úrbéres népesség gazdálkodása minőségileg és mennyiségileg egyaránt elmaradt a modern vetésforgókat alkalmazó nyugat-európai országok mezőgazdaságától. A magyarországi rendszer legfontosabb jellemzője a faluközösségi határhasználat volt. A szántókat két és háromnyomásos rendszerben művelték. Minden második, illetve harmadik évben ugart iktattak a termőföldek közé. Az ugar alkalmazása közösségi gazdálkodási kereteket kívánt. Egy-egy nyomás dűlőre tagolódott, s a dűlők nyilasokra. A szántóterületet a falu közössége időről időre újraosztotta. A kiállításunk első része ennek a történetnek az utolsó időszakát mutatja be. Az első terem közepén felépített két lakóház közül az egyik egy dunántúli jobbágytartó nemesi család életkörülményeit, a másik egy jobbágysorban élő parasztcsalád lakását idézi fel.

T. Bereczki Ibolya:

– Az első terem hosszanti falain egy megjelenésében talán kevésbé látványos, ám közelebbről szemlélve mégis érdekes és tanulságos kiállításrész látható. A Magyarországot a 19. század első felében felfedező külföldi és hazai utazók leírásait és hazai tájakat és népéletet megörökítő ábrázolásokat helyeztük egymás mellé, s rendeztük témakörök szerint.

Bíró Friderika:

– A kiállítás előkészítése során hamar körvonalazódott az az elképzelésünk, hogy ne csak építkezést, lakásbelsőt mutassunk be a Szabadtéri Néprajzi Múzeum sajátos eszközeit és lehetőségeit alkalmazva, hanem a népélet egészéről is képet adjunk. Ehhez már csak a hogyant kellett megtalálni. Az első terveink szerint települési térképekkel, fotókkal illusztráltuk volna az enteriőrben nem bemutatható témaköröket. Később született meg az elképzelés, hogy ha a berendezés korabeli, 19. századiak a tárgyak, akkor legyen az illusztráció, s a róla szóló szöveg is egykorú. Utólag elmondhatom, hogy nem egyszerű feladat képet és leírást összehozni, bár nagyon izgalmas, újszerű volt ezt a munka. Reméljük, a kiállítás nézői sok érdekességet fedeznek majd fel benne.

Marton Erzsébet:

– Azt már tudjuk, hogyan éltek 19. századi elődeink, de miben laktak, milyen bútoraik voltak?

Bíró Friderika:

– A kiállítás első részében az egyik épületben egy dunántúli jobbágytartó kisnemes szobáját és szolgálólányának kamráját láthatjuk, amelyet 18.század végi – 19. század eleji bútorokkal és tárgyakkal rendeztünk be korabeli inventáriumok nyomán. A másik épület – egy jobbágyház füsttelenített, kivülfűtős cserépkályhás szobája és füstöskonyhája – a 19. század első évtizedeit idézi fel. Az enteriőr legkésőbbi darabja, egy 1848-as évszámú láda – amely az egész berendezést datálja – szimbólum. Jelzi, hogy 1848 tavaszán vagyunk: a szobában álló jobbágyasszony talán az utolsó földesúri járandóságát készíti urának.

A valóságban a szoba berendezése csak összhatását tekintve volt ilyen. Mások a méretek, hiányzik a másik ágy, ámbár most úgy érzem, mégsem tudtam könnyen megszabadulni a szabadtéri múzeumi éveimtől, s a füstöskonyhája még mindig túl sok edénnyel van megrakva.

T. Bereczki Ibolya:

– A kiállítás második, a pozsonyi országgyűlés üléstermét idéző helyszínéről továbbhaladva a harmadik, legnagyobb teremben a tiszamenti föld nélküli zsellérek szinte földbe simuló, ágasfás lakóházát találjuk. Ennek az épületnek az az érdekessége, hogy a Tiszazugban vagy Tiszafüred környékén élő egykori zsellér még húsz-harminc évvel a jobbágyfelszabadítás után, sőt később is, ugyanazon a nívón élt, mint 1848 előtt. A vele szemben álló épület egy hódmezővásárhelyi középparaszt háza. Hódmezővásárhelyen az 1860-as évektől elsorvadt az 1848 táján még virágzó festett bútorok divatja. Itt mindenekelőtt azt kívántuk hangsúlyozni, hogy míg az ország más területein a 19. század második felében, éppen a jobbágyfelszabadítást követően bontakozott ki a virágozott bútorok divatja, addig Hódmezővásárhelyen a polgárosodás ezzel ellentétes folyamatot indított el. A módosabbaknál a század 70-es éveire uralkodóvá vált a modern, polgári berendezés, s a festett bútor csak a kevésbé jómódúak lakásában maradt meg még évtizedekig.

Bíró Friderika:

– Az 1848 utáni állapotokat először fényképekkel, rajzokkal, eredeti dokumentumokkal akartuk még jobban alátámasztani. Később döntöttünk úgy, hogy itt nem lesznek képek, mint az 1848-ig tartó első teremben, hanem a tárgyi kultúra bemutatására fogjuk a hangsúlyt helyezni. Ez döntően a Közép- és Dél-Alföld népi építészete, paraszti kultúrája. Kezdetben egy utcasort szerettünk volna megjeleníteni, ami a terem adottságai miatt lehetetlen volt. Mértünk, centiztünk, különféle alaprajzi elrendezéssel próbálkoztunk, például az utcát először az első teremben képzeltük el. Miután a Mezőgazdasági Múzeum közismert nevű “Lótermében” a négy épület egy természetes teret alakított ki, úgy éreztük, hogy ezt már nem lehet tovább tagolni egy dunántúli épülettel. Az agrártörténeti irodalom amúgy is nagy hangsúlyt fektetett az alföldi változásokra, amiket még e században is tetten lehetett érni. Ez a folyamat robbanásszerűen zajlott le, és a legtöbb táji változatot hozta létre. Az első teremben látható két épület dunántúli. Ha a nagyteremben a dunántúli állapotokkal is foglalkozunk, akkor az uradalmakat sem hagyhattuk volna ki. Erre helyünk sem volt. Fontosnak éreztük azonban, hogy szóljunk a Duna–Tisza közén végbement tanyásodási folyamatról is. Ehhez a Mezőgazdasági Múzeum lajosmizsei tanyakiállításának főbb tárgyait használtuk fel Vajkai Zsófia segítségével.

Marton Erzsébet:

– Hová jutott el 1880-ra az Alföld parasztsága?

Bíró Friderika:

– Az utolsó épület polgári enteriőre az 1880-as évek végén szinte bárhol lehetne Magyarországon. Alföldi az abrosz, a viselet, a kanapé és a sublót, a kályha egy vasöntöde terméke, helyhez alig köthető, ahogyan a konyhai csikótűzhely sem. A gyári, nyomott mintás selyem ruha városi, polgári ízlés követésére vall. Annak a volt jobbágynak, akinek a körülményei, piaci lehetőségei, a város vonzása, önmaga élelmessége, tudása lehetőségeket adott, annak ez az időszak országosan is a polgárosodó életforma kialakulását hozta, s a kiállított tárgyakkal is érzékeltetni akartuk a jobbágyfelszabadítás 1880-ig tartó hatását.

T. Bereczki Ibolya:

– Talán a zsellér gyökerű ház lakói is eljuthattak volna a dél-alföldi parasztgazdák szintjére, de a tiszazugi környezet ezt nem engedte. Mire a Tiszazugban az egész ország szőlő- és borkultúráját átalakító filoxéra vész következményeképpen fellendült a szőlőtermesztés, már nem az volt a minta, amit a hódmezővásárhelyi enteriőrben láthatunk. Az árutermelés, pénzgazdálkodás helyi kibontakozásával ők már az olcsóbb gyári árut vásárolták, nem a szép és drága hímzés, viselet megszerzését tűzték ki célul, mint ahogy a közel fél évszázaddal korábban jobb anyagi körülmények közé jutott sárközi parasztok tették.

Marton Erzsébet:

– Valójában mitől más ez a kiállítás, mint amit a Mezőgazdasági Múzeum vagy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum látogatói eddig láthattak?

T. Bereczki Ibolya:

– Szakmai szempontból óriási kihívást jelentett ez a kiállítás, s nemcsak a gondolat megszületésétől a megnyitó időpontjáig rendelkezésre álló idő rövidsége miatt volt az. Egyfelől adott volt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyakorlata, az ottani tapasztalatok sora, ami a paraszti életmód korszakokhoz és tájakhoz kötött bemutatását jelenti, másrészt adottak voltak a Mezőgazdasági Múzeum kiállítóterei. Kapcsolódni akartunk a múzeum meglévő állandó kiállításaihoz, ugyanakkor azt is célul tűztük ki, hogy a kiállítás összhatásában, megjelenésében is hasson a látogatóra.

– Nagyon sokat beszélgettünk Balázs Györggyel, Kurucz Györggyel, a kiállítás tervezőjével, Kamarás Borbálával, s a kivitelezést irányító Szelle Tiborral arról, hogy legyenek-e például az épületekben födémek, tetők. Nézzük csak az első épületet, a jobbágytartó kisnemesét, mi az, ami más egy szabadtéri múzeumban, és más egy teremkiállításban. Egy szokványos múzeumi kiállításban például nincsenek födémek, nincs mennyezet, tetőszerkezet. Mindaz, ami egy parasztházban 180 centiméter fölött van, azt egy “hagyományos” kiállításon nem tudom bemutatni. Többek között ez is a különbség.

Bíró Friderika:

– Én – hadd beszéljek most egyes szám első személyben, bár mindent együtt csináltunk T. Bereczki Ibolyával – eleinte sokkal jobban ragaszkodtam a szabadtéri múzeumban kialakult módszereinkhez, vagyis a paraszti lakáskultúra hű, a valóságot legjobban megközelítő bemutatásához. Egy idő után azonban rájöttünk, hogy ezt itt, vagyis ebben a kiállításban nem tudjuk, de nem is szabad megvalósítani. Nem szabad például tárgyakkal úgy megtömni a házakat, ahogy az eredetileg lehetett, és ahogy azt a szabadtéri múzeum házainál tiszteletben kell tartanunk. Itt az eszközöket, berendezési tárgyakat jelzésszerűen kell elhelyeznünk, hiszen sok figyelmet vonna el a látogatótól, ha minden darabot be akarnánk mutatni. A rendezésben a vitrin-kiállítás és az enteriőr határáig kellett tehát elmennünk.

T. Bereczki Ibolya:

– S ahhoz, hogy a berendezést a látogató lássa is, ki kellett vágni a ház, a helyiség egyik falát, ami természetesen egész más hatást vált ki, mint amikor a Szabadtéri Múzeum épületeinek belsejébe kukkanthat csak be. Ugyanakkor az ún. “Lóterem” legnagyobb építménye, a külső megjelenésében a nemesbikki községháza tudatosan vállalt kulissza: az épület belsejében a látogató az 1849 utáni történeti változásokat iratok, dokumentumok, képes ábrázolások segítségével követheti nyomon.

– Az újdonságok közé sorolhatjuk, hogy a kiállításhoz elkészült egy 60 perces történelmi dokumentumfilm is, amit a pozsonyi országgyűlés épületét berendezésében is felidéző teremben lehet megtekinteni. Ez mint műfaj is különösen érdekes, másrészt fontos funkciója lesz a történelem tanításában ismeretterjesztésben a kiállítás lebontása után is. Ugyanez a helyzet a számítógéppel. Egy mai gyereknek már természetes, ha egy múzeumi kiállításon számítógépet talál és használhat is, nem beszélve a számítógépen szerezhető új ismeretekről, a csak ott bemutatott történeti anyagról, ami újabb külön érték a kiállítás egészében.

Marton Erzsébet:

– Mi jelentheti a muzeológus számára a kiállítás sikerét?

Bíró Friderika:

– Leginkább az, ha a több önálló részből, különböző muzeológiai módszerek alkalmazásával és modern technikai eszközökkel felépült kiállítás elemei egységes képpé állnak össze, és a látogató valóban megismeri és megérti a 19. század bemutatott történéseit. Nemcsak a mozaikokat látja, hanem egységes képpé áll össze számára az a nagyívű folyamat, amely a jobbágyfelszabadítás nyomán pontot tett a parasztság és a nemesség feudáliskori történetére, s egyúttal a modern Magyarország kialakulásához vezetett.

M. E