Wessetzky Vilmos
(1909-1997)
"A bölcsesség minden idõkre szól.
Aki bölcs, az törõdik lelkével,
szépnek megõrizni azt a földön."
(Ptahhotep intelmei 523-525)
Wessetzky Vilmos, a tudós egyiptológus, a tanár-pedagógus elhagyta tanítványait. Amikor március 5-én lelkiismerettõl furdalva - hiszen már három hónapja nem beszéltem vele - felhívtam telefonon, a kétségbeesés kerülgetett. Aznap tudtam meg, hogy már hetek óta nagyon rosszul van. Mindenképpen látni szerettem volna, de Õ rossz állapotára való hivatkozással elhárította kérésemet. Hangjából a betegségbe való belenyugvás és az életigenlés optimizmusa áradt. Megbeszéltük, hogy két nap múlva újra hívom. Sajnos, erre már nem kerülhetett sor, mert beszélgetésünk éjszakáján eltávozott az örökkévalóság földjére, a Napisten és az örök fény birodalmába, a csodálatos Nyugatra, ahogy az óegyiptomiak hitük szerint képzelték.
1909. február 2-án született Budapesten. A gimnázium befejezése után történelem-földrajz szakos lett az egyetemen, s Mahler Ede tanítványaként érdeklõdése az ókori Kelet, különösen Egyiptom felé fordult. 1934-ben summa cum laude eredménnyel doktorált a Nemzeti Múzeumban õrzött szívskarabeuszokból, ezután két évig az álláshiány miatt fizetés nélküli gyakornokként dolgozott a Szépmûvészeti Múzeum Egyiptomi Osztályán. Ezt követõen munkát vállat a Fõvárosi Tanácsnál, a Szabó Ervin Könyvtárban, késõbb a Keleti Gyûjtemény vezetõjévé nevezték ki. 1940-ben 3 évig, majd 1947-ben ismét ösztöndíjjal a bécsi Collegium Hungaricumban folytatta tudományos munkáját, mellette lelkesen tanított a bécsi egyetem egyiptológiai tanszékén. A mai napig hálával és szeretettel emlékeznek meg róla tanítványai. 1949-tõl a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megbízottként elõadásokat és szemináriumokat tartott. 1953-tól a Szépmûvészeti Múzeum Egyiptomi Osztályán dolgozott, melynek 1957-tõl nyugdíjazásáig (1975) vezetõje volt. Haláláig nyugdíjasként naponta bejárt szeretett múzeumába és aktívan dolgozott a leltározások és kiállítások rendezése alkalmával. 1962-ben elnyerte a történettudományok doktora fokozatot és a címzetes egyetemi tanár titulust. Az 1975-ben alakult International Association of Egyptologists vezetõségi tagjává választotta, s az 1983-ban alapított Magyar Nemzeti Bizottság elnöke lett. 1965-ben a Deutsches Archäologisches Institut levelezõ tagja, a prágai Károly Egyetem Egyiptológiai Intézetének tiszteletbeli tagja. Nemzetközi kapcsolatai és tudományos munkássága kiterjedt volt. 1965-ben, egyiptomi ösztöndíja során részt vett a sayalai osztrák régészeti expedícióban. Fõleg nyelvészettel, könyvtárral, óegyiptomi vallással, intelmekkel és a Pannonia területén elterjedt keleti kultuszokkal foglalkozott szívesen. Már 1954-ben felvetette, hogy Savariában egyiptomi szentélynek kell lennie. Ezt a feltételezését késõbb az ásatások igazolták. Tudományos és pedagógusi munkásságát magas állami kitûntetésekkel ismerték el.
Egyszerû volt és szerény, mint a jó tudósok és a jó emberek általában. Az általa nagyrabecsült óegyiptomi bölcs, Ptahhotep tanításai szerint élt és alkotott.
Halálával a magyar egyiptológusok elvesztették az egyetlen pedagógust, azt, aki nemcsak tudományos munkásságának, hanem a tanításnak is élt, azt a tanárt, aki a szívével magyarázott és nemcsak a száraz tényeket plántálta hallgatói fejébe, hanem új szemléletmódot fejlesztett ki tanítványaiban. Akik egyszer megértették bonyolult, de mégis egyszerû magyarázatait, az ókori Egyiptom szerelmesei és értõi lettek. Egy óegyiptomi formulával búcsúzom kedves professzoromtól: "Adassék neked élet az örök végtelenségig."
>
Dr. Vanek Zsuzsanna
tanítvány
Csalog Zsolt
(1935-1997)
"Születtem 1935-ben. Más fogalmazással 1945-ben tízéves, 1951-ben 16 éves, 1956-ban huszonegy éves voltam...
Dunántúli volnék, Szekszárdon, Pécsett, Keszthelyen telt a gyerekkorom, de legalább ennyi indítást adott a csak késõbb megismert Alföld is.. (Pest, ahol élek, kevesebbet? - még nem tudom). Régész apám kívánságára - fiúi engedelmességbõl - régész és történész lettem, de fontosabbnak bizonyult harmadik szakmám, a néprajz: elvezetett a faluhoz, a vidékhez mint kutatási terephez és élményforráshoz.
Tanult szakmáimtól azóta elég messze távolodtam (régészeti ásatáson már álmaimban sem járok), de a néprajzból megmaradtak a parasztok s a történésziskolából a kelet-európai história értésének vágya. Kutatóként ma leginkább szociológiával foglalkozom.... Szanaszét hintett szakcikkek után és mellett 1966-ban kezdtem komolyabb szándékkal novellákat írni.... 1971-ben - harminchat éves koromban - lettem elsõkönyves fiatal író."
(Temetõ õsszel . Szépirodalmi Könyvkiadó 1977. Fülszöveg,)
1997 nyarán egykor volt kollégánk átsétált a másik világba. Halhatatlan lett.
M.E.
Kiszely Gyula
(1911-1997)
Elhunyt Kiszely Gyula, az Országos Mûszaki Múzeum ny. tud. fõmunkatársa, a kohászat és öntészet történetének neves mûvelõje, szakmúzeumainak egyik létrehozója.
Lengyelné Kiss Katalin
Nacsa Mihály
restaurátor
(1934-1997)
Fájdalmas veszteség érte a múzeumi területet, s leginkább a restaurátor társadalmat. Meghalt Nacsa Mihály kollégánk. 1970 óta volt a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum restaurátor munkatársa. Felnõtt fejjel szerezte meg az új, szeretettel választott hivatásához szükséges ismereteket. Mint felsõsokú szilikát szakrestaurátor megszámlálhatatlanul sok tárgyat restaurált múzeuma gyûjteményeibõl. Ha kellett, ásatáson segédkezett vagy kiállítást rendezett, a felmerülõ legkülönfélébb problémákat nagy ötletességgel oldotta meg. Mindent megtett, hogy a Múzeumát szolgálhassa. 1994-ben ment nyugdíjba a Wosinsky Mór Múzeumból, s azóta a Paksi Városi Múzeum mûtárgyait restaurálta nagy odaadással.
Nacsa Mihály sokáig hiányozni fog nekünk, hiszen mindvégig részt vett az összes restaurátor konferencián, a továbbképzéseken - nélküle színtelenebben lesznek az összejöveteleink. Alig lehet elképzelni, hogy többé nem lép be az elõadóterembe mackós alakja, s nem üdvözli barátságosan számtalan barátját, ismerõsét.
Kedves, szelíd humorát, megértõ, emberséges társaságát nehezen fogjuk nélkülözni. Kollégánkat, barátunkat emlékezetünkben, szeretetünkben megõrzzük.
(Bruder)