Az ICOM Magyar Nemzeti Bizottsága 2004. szeptember 30-október 2. közt (csütörtök–péntek–szombat) rendezte meg évi szokásos autóbuszos tanulmányi kirándulását Lengyelországba, Krakkóba és környékére. Az eddigiektől eltérően a résztvevők anyagilag maguk is hozzájárultak a költségekhez, a kirándulást csak részben finanszírozta a MNB és a NKÖM által e célra nyújtott támogatás.

Csütörtökön reggel 6.30-7.00 óra között a Blaha Lujza téren, a Corvin Áruház előtti parkolóban frissen és ami a fő, időben össze is gyűlt a 45 fős társaság. Fehér Mercedes buszunk hamar megérkezett, s a gyors beszállás, elhelyezkedés után kisvártatva elindultunk, hiszen hosszú, több mint nyolc és fél órás utazás állt előttünk. A szlovák határ átlépése után épp csak kinyújtóztattuk lábainkat egy rövid technikai szünet erejéig, s megállapítottuk, hogy az időjárás kegyes hozzánk: dacára az összes borúlátó előrejelzésnek napos időben utaztunk oda-vissza, s csupán péntek reggel-délelőtt szemerkélt az eső.

Ebédidőnket Besztercebányán a város főterének és környékének bejárásával tettük emlékezetessé. A sétatérré alakított történelmi városmagban mindenki egyéni programmal töltötte ki a rendelkezésére álló háromnegyed órát, s mialatt a templomokban, a főtér házainak nézegetése közben újra és újra összetalálkoztunk, néhányan a városi múzeumba is bekukkantottak. A feszített program miatt azonban nézelődésre alig jutott idő, s rövidesen ismét autóbuszba szálltunk: a Stureci-hágónál a sziklafalba illesztett bronz Görgei-emlékműre figyelhettünk fel, majd elhaladván Árva vára alatt, a Jablunkai-hágónál elértük a lengyel határt. Első napi kötött programunknak megfelelően elkanyarodtunk Oswiecim, az 1940-től Auschwitzként elhíresült haláltábor-emlékhely irányába.

Délután 4 órakor értünk a buszokkal zsúfolt parkolóba, a fogadóépület elé. Gyakorlott magyar nyelvű idegenvezetőnk, Szabó Tereza már várt minket. Tőle tudtuk meg, hogy az emlékhelyet évente mintegy 800.000 külföldi látogató keresi fel, a legváltozatosabb korosztályi és személyi összetételben. Noha az itt megforduló tömeg hatalmas, s mi is többször találkoztunk-keveredtünk más csoportokkal, a tábor bejárásánál ez valahogy mégsem öltött zavaró mértéket: a vezetők végtelen ügyességgel magukhoz várták a csoport tagjait, s együtt, mégis elkülönülve mentünk végig a stációkon.

Auschwitzról nehéz bármit írni, leginkább látni kell. A hírhedtté vált főbejáratot és feliratát, a 11. számú épületet, a “Halálbarakk”-ot, ahonnan az udvaron mára rekonstruált “kivégzőfal”-hoz vezetett az út; a krematóriumot, a gázkamrát, a börtönbeli büntetőcellákat. A kétsoros drótkerítés mögött 28 emeletes épület áll, amelyekben a pincéket és a padlásteret is kihasználva helyezték el a foglyokat. A tábor bejárása során egyre szótlanabbá, komorabbá vált mindenki. Összességében nyomasztó és iszonyatos az élmény, amelyet olyan dolgok tesznek elborzasztóan személyessé, mint a hátramaradt bőröndök, szemüvegek óriási halmazai, csecsemőruhák, ivóedények, körömmel falba karcolt rajzok. A két világháború közt üresen álló katonai laktanyát 1940-ben alakították át a nácik koncentrációs táborrá, hogy aztán 1941-ben a tőle 3 kilométerre, Bzezinka falu mellett Auschwitz II. Birkenau néven újabb, méreteiben is elképesztő megsemmisítőhelyet hozzanak létre. Az eredeti tábor egykori kaszárnya-épületei ma megtekinthetők, bennük az emeleteken az áldozatok révén érintett nemzetek által létrehozott egy-egy kiállítással. Mi a magyar kiállításrészt néztük meg, a fém-üveg-plexi kombinációjú installációs- és látványelemek, valamint a modern technika vívmányainak bevetésével szellemesen, sokoldalúan kialakított bemutatót.

Már erősen alkonyodott, amikor átértünk Birkenauba. Míg Auschwitz zártságával, szűkösségével telepszik rá a lélekre, a hajdani II. tábor nagyságával: noha a bombázások, rombolások eltüntették a barakkok jó részét, helyüket mégis – ameddig a szem ellát – híven jelzik a kemencékhez tartozó kémények; 45 téglabarakk és 22 faépület pedig még ma is majdnem épen áll. A főkapun át a tábor belsejébe, a távoli facsoportokig nyílegyenesen húzódó vasúti vágányokon mindig friss a virágkoszorú: mellette a sivár vasúti rakodó-rámpa, ahol a beérkező fogolyszállítmányokat szelektálták, s munkába vagy egyenesen a halálba küldték őket. A barakkokban képet alkothattunk a foglyok embertelen elhelyezési körülményeiről: a mocsaras területen alapozás nélkül emelt épületekről, a deszkapriccsekről, amelyen elképzelhetetlenül összezsúfolva nyomorogtak, a katasztrofális egészségügyi viszonyokról. 1942-45 közt közel másfél millió ember élt és halt meg itt. Az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábor 1979-ben került fel az UNESCO Világ- és Nemzeti Örökség listájára.

Este 8 óra körül értünk Krakkóba, elfoglaltuk szállásunkat. Az Európa Kulturális Fővárosa címmel kitüntetett, közel egymillió lakost számláló, látványosságokban bővelkedő nagyvárosból ekkor csupán a buszból kipislantva kaptunk némi ízelítőt.

Másnap, pénteken reggel 10 órakor a Krakkói Nemzeti Múzeumban találkoztunk vendéglátóinkkal, az egész napos programra minket elkísérő Karolina Grabarczykkal, a múzeum külkapcsolatokért felelős munkatársával. A múzeum központi épületében az iparművészeti állandó kiállításban gyönyörködtünk, amely 1.800 m²-en, több mint 3.500 tárgy révén a kora-középkortól a szecesszió időszakáig ad áttekintést a lengyelországi aranyművességről, kézműiparról, bútorkészítésről, kerámiákról és üvegről, hangszerekről, a judaica és a szabadkőművesség speciális emlékeiről. – Ezt követően elindultunk az 1978 óta szintén a Világörökségek sorában nyilvántartott városközpontba. A Főtérre, az Európa legnagyobb középkori terén álló gótikus és reneszánsz elemeket őrző Posztócsarnokba (Sukiennice) igyekeztünk, amelynek földszintjén boltocskák, kávézók, emeletén pedig a Nemzeti Múzeum részlege: a Lengyel Festők Képtára található. Itt a 18-19. század külföldön kevéssé ismert lengyel történelmi festészetének és impresszionizmusának néhány kiemelkedő alkotását, Piotr Michałowski, Jan Matejko és kortársaik műveit tekintettük meg avatott vezetéssel úgy, hogy a helybeli kolléga még magyar párhuzamokkal is igyekezett tárlatnézésünket minél érzékletesebbé tenni. – Délben felmásztunk a Visztula partján álló mészkődombra, a királyi és püspöki székhelyként működő Wawelbe, s két csoportra osztva néztük meg a Királyi Palota kiállítását. Elsőként “Az elveszett Wawel” címet viselő, kialakításában elegáns régészeti-építészeti bemutatót, amely a 11. századi rotunda, gazdag oszlopfők és egyéb faragványok mellett ízelítőt adott a várhegy kerámia-leleteiből is: változatos kályhacsempék sokasága, reneszánsz járólapok tömege idézte fel a királyi székhely korai arculatát. Ezt követően megcsodálhattuk a reneszánsz kerengőt, majd a Királyi Lakosztályokban a méltán világhíres, lenyűgöző szépségű 16. századi flamand kárpitokat, a követek fogadótermének faragott kazettás mennyezetét, a freskódíszes, olasz reneszánsz berendezési tárgyakkal bebútorozott termek hosszú sorát, amelyeknek falait királyportrék, valamint 15-17. századi olasz és németalföldi festmények díszítették. – Idő híján csak néhány percet tölthettünk a lengyelek nemzeti panteonjában, a vár Székesegyházában; ennek kriptájában nyugszik szinte minden lengyel uralkodó, itt zajlottak a legfontosabb egyházi és állami ünnepségek.

A Czartoryski Hercegi Múzeum felé haladva filmfogatásba ütköztünk, a második világháborús, katonai járművekkel színesített forgatáson magunkat átverekedve néhány percre bekukkantottunk a Főtéren álló Boldogságos Szűz Mária Mennybemenetele Bazilikába, azaz a Mária-templomba: ékessége, a nürnbergi Wit Stwosz (Veit Stoss) által 1477-89 közt faragott 11x13 méteres, gazdagon aranyozott hársfa-oltár hangulata nélkül krakkói kirándulásunk mindenképpen csorbát szenvedett volna.

Az igazi meglepetés azonban a Czartoryski Múzeumban, Lengyelország legrégebbi múzeumában ért minket: kelletlen-értetlen fogadtatás után váratlan volt az invitálás, hogy amennyiben kedvünk van, tekintsük meg a gyűjtemény egyébként zárt, nem látogatható részét. Így hát, bár igencsak estébe hajlott az idő és a szinte megállást is lehetetlenné tevő szakmai program mindenkit kifárasztott már, boldogan követtük a gyűjteményrész péntek este még szolgálatban lévő kurátorát, önzőmód kihasználva, hogy lengyelül kitűnően beszélő útitársunk, Dávid Csaba hajlandó volt tolmácsolni. – A múzeum történetét végighallgatva kiderült, hogy a mi Nemzeti Múzeumunkkal szinte egyidőben megalapított heterogén hercegi magángyűjtemény ezen részét eredeti állapotában és összetételében őrizték meg, állították ki ódivatú, a gyűjtemény keletkezési idejét idéző eredeti tárlókban és vitrinekben. Ilyen aspektusból tekintve teljesen más szemmel néztünk már a Hermelines hölgyre, Leonardo da Vinci híres alkotására és a Múzeum másik kincsére, egy Rembrandt-tájképre, a gazdag képtárra, az ókori és keleti tárgyegyüttesekre.. Aki eljut e gyűjteménybe, jobban megérti a lengyel nemzeti karaktert és történelmet a hercegi család által összegyűjtött, személyhez és eseményekhez köthető tárgyak tükrében. Maga a gyűjtemény sorsa, franciaországi “emigrációja”, az orosz fennhatóság alá nem tartozó Krakkóban való elhelyezése, végül a nemzetnek adományozása is erről a mély hazaszeretetről árulkodik. – A gyűjtemény este 7-ig volt látogatható, ezt az időt társaságunk maradéktalanul ki is használta. A múzeumzárást már valóban szabad program követte, mindenki vacsorázni vonult, hogy a helybéli ételkülönlegességekkel, innivalókkal is behatóbb ismeretségbe kerüljön. Sofőrünk, Ancsin Tamás figyelmessége folytán este 10-kor saját különjáratunk fuvarozta haza a megfáradt magyar muzeológusok túlnyomó részét.

Szombat reggel a tervezettnél valamivel hamarabb, fél kilenc körül már új tapasztalatok befogadására készen gyülekeztünk, majd végleg elhagytuk Krakkót. Ugyanis a közlekedési dugók dacára percre pontosan kellett megérkeznünk a Krakkótól tízegynéhány kilométerre fekvő Wieliczkába, a 700 esztendeje folyamatosan működő, turista-látványossággá átminősült sóbányába. A csoport többsége, 34-en vállaltuk a sóbányába való lemenetelt, nem is sejtve, hogy a túra rögtön 380 (!) lépcsőfokon való leereszkedéssel kezdődik. A látogatók számára a bánya három szintjét nyitották meg, amely 64 méternél indul és legmélyebb pontja 135 méterrel a földfelszín alatt van. Maga a séta 3,5 km hosszú volt s mintegy három órát vett igénybe, 14ºC átlaghõmérsékleten. Azt az egész vezetés alatt éreztük és érzékeltük, hogy – idegenforgalomra szakosodott – nagyüzemben járunk; az UNESCO Világörökség-listájára Krakkóval egyetemben felkerült földalatti bemutatóhelyen szó szerint egymásba érnek a csoportok. Lemaradásra, a sókristály-alakzatok, bányafolyosók, sószobrok, tavak zavartalan, elmélyültebb megnézésére, turistátlan lefényképezésére vagy csupán pillanatnyi szünetre és alaposabb körültekintésre alig adódott alkalom, bármennyire is csábító volt a lehetőség. 101 méterrel a föld felszínétől, az 1896-ban létrehozott óriási méretű Szent Kinga-kápolnában, a sófaragványokkal (domborművek, csillárok) gazdagon díszített kegyhelyen is épp csak körüljárni volt némi idő. A hatalmas térben a legújabb szobrot is hamar felfedeztük: a lejárat közelében 1999-ben állították fel II. János Pál pápa életnagyságú, egyetlen sótömbből kifaragott szobrát. Végül szorosan a bányaliftbe zsuppoltan jutottunk vissza a felszínre, ahol a környező boltocskákban maradék pénzünket is sókristályokra, emléktárgyakra költhettük. Időnkből még futotta arra is, hogy a bájos, ódon hangulatú városkában körülnézzünk. Végül délután 2-kor pénzből és időből kifogyva, de élményekkel megrakodva indultunk haza. Az őszi, napfényes időben a lengyel határ után közkívánatra lassítva ellenfényben is megörökítettük Árva várának sziklát koronázó északi tornyát, s végül a szokásos besztercebányai technikai szünet után este fél 10 előtt már Pesten, a Blaha Lujza téren búcsúztunk egymástól.

Szoleczky Emese

* A beszámoló a Múzeumi Hírlevél decemberi számában nyomtatásban is megjelenik.