Az ICOM MNB szokásos évi tanulmányi kirándulását 2007. szeptember 6-8. közt Alsó-Ausztriára koncentráltuk. Háromnapos utunkat a résztvevők által már lassan természetesnek vett apróságok kísérték: első nap zuhogó, második-harmadik nap szemerkélő vagy teljesen elcsituló eső, felszakadozó felhőzettel, ritkán felbukkanó napsugarakkal; az esőzés nyomán láttunk árvízvédelmi készültséget Kremsnél a Dunán, Zwettlnél a Kamp folyócskán, az áradás nyomait szinte végig utunk során. Az időjáráson kívül pedig utazásunkat XVI. Benedek pápa és a zarándokok helyi áramlásával igyekeztünk összhangba hozni – ez úgy látszik, tradíció Zágráb óta, hogy államfőkkel egyidőben választunk ugyanazon úticélt – szerencsére elkerültük egymás útvonalait. A mostohább időjárási körülmények azonban nem szegték kedvét a sajnálatosan alacsony létszámú résztvevőnek, s a látnivalók, a mellettünk-köröttünk felbukkanó tájak szépsége kárpótolt minket a kellemetlenségekért.

Alsó-Ausztria tartományi vezetése 2007-ben, a nemzetközi ICOM-konferenciára készülve a Volkskultur Niederösterreich – Verband für regionale Kulturarbeit most induló kiadványaként életre hívta minden értelemben sokszínű lapját, a Forum Museumot, a tartományban fellelhető mintegy 700 múzeum és gyűjtemény jobb bemutatására. A szakembereknek szánt, angol rezümével ellátott újság nyíltan vallott célja “a bőséges kulturális választék széleskörű megismertetése, a régi tárgyaktól a kortárs művészetig, a történeti gyűjteményektől az őskori leleteken át a modern életterek bemutatásáig”. Utunk során a lap nyújtotta naprakész információk, ajánlatok egy részét volt alkalmunk figyelembe is venni.

Alsó-Ausztria Bécshez való közelsége miatt egyszerre szenved hátrányt és élvez előnyt: festői régiói, a Duna-mente, a Weinviertel, a Waldviertel, a Mostviertel, a Süd-Alpin és a Wienerwald látnivalói néha elsikkadnak a főváros kulturális kínálatában, ugyanakkor az elmúlt évtiztedek során tudatos küzdelem indult minél jobb, alaposabb megismertetésükért. Egyre gyakoribbak a kihelyezett kiállítások, amelyeket Ausztriában “sikk” megnézni (erre a legjobb példa Schallaburg évtizedes bevezetése a köztudatba), a messzeföldön ismert Melk mellett folyamatos az egyházi, világi és természeti látnivalók propagálása, de fejlesztése is. Az egyes tartományrészek külön és együttesen is bemutatkoznak: térképek hátoldalán, közös és egyedi szóróanyagok sorával, saját idegenforgalmi hivatalaik mindenfajta elérhetőséggel sorolják fel és szüntelenül népszerűsítik legkiemelkedőbbnek ítélt látványosságaikat. A kínálat széles skálán mozog, minden korosztálynak és érdeklődési körnek bőséges választék jut. Amerre csak járunk, számítógépes csoportfelvétel és -nyilvántartás jellemzi még a magángyűjteményeket is.

Az előkészítés során több variáció merült fel, hiszen Ausztria oly gazdag műemlékekben, múzeumokban és műkincsekben, s rendszeresen vannak olyan kiállítások, melyek szakmailag is figyelemreméltóak, hogy roppant nehéz volt választani. A végül megszervezett program legnagyobb riválisa Alsó-Ausztria 2007-es tartományi kiállítása volt. A több helyszínre szétosztott kiállítás a “Feuer und Erde” (Tűz és Föld) címet viseli, az antik őselemek és modern ökológiai gondolkodás közötti évezredes gondolati ívet kísérelték meg felvázolni és nagyközönség számára közelhozni.

Kora reggeli budapesti indulásunk után Bécs modern részén keresztülhaladva értük el az 1683-as török ostrom emlékét őrző Kahlenberg és Leopoldsberg alatt vezető úton első megállónkat, Klosterneuburg híres ágostonrendi kolostorát. A legenda szerint ott épült, ahol a Babenberg őrgróf, III. Lipót egy bodzabokorra fennakadva megtalálta hitvese menyasszonyi fátylát. Valójában 1114-ben, miután székhelyét áthelyezte ide, alapította a templomot és a kolostort is. Az 1485-ben szentté avatott uralkodó nyughelye, az apátság zarándokhellyé vált és maradt később is. Szent Lipót-napi (november 15.) zarándoklata alkalmából határozott úgy 1730-ban VI. (magyar királyként III.) Károly, aki a spanyol trónért folyó örökösödési háborúban alulmaradt, hogy az apátsági templom befoglalásával monumentális “osztrák Escorial”-t építtet. A roppant létesítmény – az egyházi és világi tekintély összefogásának szánt, kilenc kupolával tagolt épületegyüttes – azonban torzóban maradt, csupán az északkeleti rész készült el a császári lakosztályokkal. Maga az alapító ezekben csupán egyetlen éjszakát töltött, 1740-es hirtelen halála után a nagyszabású építkezés is félbemaradt. Mária Terézia idején 1745-50 közt a már álló szárnyakat befejezték, s 1749-re a Márványteremben elkészült a Hofbibliothek, a mai Osztrák Nemzeti Könyvtár dísztermében hasonló témát korábban már kidolgozó Daniel Gran mennyezetfreskója: a Habsburg-ház apoteózisa, kiegészítve a Lotharingiai-házzal történő egyesüléssel (középpontjában mégis Ausztria védőszentje, Lipót áll). A berendezett lakosztályokat nem használta senki, azok kialakításukban, néhány darabtól eltekintve máig eredeti állapotukat őrzik.

Aki régebben kereste fel a híres műemléket, jócskán elcsodálkozhat és elgondolkozhat a végrehajtott tudatos változ(tat)ásokon. Klosterneuburg mindig népszerű kirándulóhely volt, korszerű, de meghitt belépővel, szerény megközelítési lehetőségekkel. 2001-2006 közt azonban Bernhard Backovsky főapát irányításával teljesen átalakították a látogatók fogadásával kapcsolatban álló tereket, kezdve azzal, hogy a Duna menti út felől megközelíthető hatalmas, új, föld alatti parkolót vájtak a park alá, így több száz gépjármű egyidejű fogadása sem okozhat fennakadást. Tehát már a bejutás irányát, módját is megváltoztatták. A kolostor teljes akadálymentesítését liftekkel, rámpákkal, lépcsőliftekkel oldották meg. A látnivalók és a középkori részek mind teljesebb, korosztály-független bemutatására koncentráltak: a modern, csigaszerű, fém képzőművészeti alkotásnak ható pénztárat és múzeumi boltot, valamint a látogatói pihenőteret, a III. Károly által félbehagyott, tégláig lecsupaszított, tehát eredeti állapotába visszaállított, tágas Sala Terrenában (hűsölő teremben) alakították ki, létrehozva ezzel az egyik legszebb európai múzeumi foyert, ahonnan ráadásul kilépve a kertbe gyönyörű kilátás is nyílik a környékre. Innen, a nyolc Atlasz által tartott, jellegzetes “befejezetlen barokk” térből egyenes út vezet a pompás Márványterembe, a császári koronával befedett kupola alá, ahol a barokk stílus kiteljesedésének lehetünk tanúi. A barokk élmény újszerű koncepcionális tálalásáért, a tér újraélesztésének ötletességéért az apátság az Európai Kulturális Örökség-díjat, valamint az Europa Nostra-díjat is elnyerte, egyedüli osztrák pályázóként.

Három, egymással összefüggő és kombinálható vezetés választható: az “Imperiale Weg” (a császári lakhely); a “Sakrale Weg” (az egyházi létesítmények) és a “Weinkultur-Weg” (az apátság borgazdasága). – Meghívásunk az első kettőre szólt, de áttételesen a harmadikból is részesültünk az egész épületet belengő finom borillat révén: a szőlőtermesztés és a borkészítés szintén 900 éves múltra tekint vissza, itt működik Ausztria legrégebbi és egyben legnagyobb pincészete. Zajlik még a kolostor körüli barokk kert rekonstrukciója. Az új lehetőségeknek köszönhetően az apátság látogatószáma a tavalyi évben megkétszereződött, 100.000 fölé emelkedett, s tudatos időszaki kiállítási politikájuk nyomán várhatóan ez évben nagyságrendekkel tovább növekszik: márciusban a kolostor gyűjteményi anyagával bővített orchidea- és drágakőkiállítással csalogatták be a közönséget, most pedig a Márványterem mennyezeti freskókészítője, Daniel Gran halálának 250. évfordulója tiszteletére rendeztek időszaki kiállítást, amely részletesen elemzi a freskó születésének körülményeit, jelképrendszerét. Tavaly felújították a kolostor híres 16. századi ezerakós hordóját s vele együtt évente egyszer a hordón való, szerencsét hozó lecsúszás lehetőségének évszázados tradícióját is. Havonta szakvezetések és koncertek várják az odaérkezőket, amelyekről, akárcsak a teljes éves programról 2007 januárjában kialakított, igényes, látogatóbarát és naprakész honlap informál. Ezen virtuális körséta, számtalan fénykép is tájékoztat a lehetőségekről, a látnivalókról. A weben keresztül nemcsak az apátság borászatából származó termékeket lehet vásárolni, de a múzeumshop teljes kínálata is megrendelhető. Az eladásra szánt legkülönbözőbb kiadványokon túl, itt is, akárcsak minden általunk később látogatott helyen a környék kiállítóhelyeinek, kulturális kínálatának szóróanyagaiból gátlástalanul vihet magával a látogató. Klosterneuburgban a rendszeres kézműves-gyermekfoglalkozásokhoz külön, meghökkentően modern teret építettek ki: merész, tetszetős megoldással csupa üveg és fém belső terekkel egészítették ki a hagyományos környezetet. Tiszteletreméltó, hogy a kolostor kulturális szolgáltatásaiból és virágzó borgazdaságából származó jövedelmeit romániai és ukrajnai gyermekotthonok létesítésre, fenntartására is fordítja.

Fogadtatásunk a lehető legszívélyesebb volt: már előzetes e-mailes egyeztetésünk során tudatták velünk, hogy az apátság legjobb magyar nyelű vezetőjét adják mellénk kísérőül, s ez így is történt. Eva Nedas személyében nemcsak nyelvünket választékosan beszélő, de igen felkészült vezetőt is kaptunk, aki figyelembe véve csoportunk jellegét a rendes vezetési idő többszörösét áldozta ránk, látható szeretettel és hozzáértéssel mutatva be a látványosságokat. Egy olyan “nagyüzemben”, ahol egymást érik a tárlatvezetések, mindez nem csekély ügyességet és szervezést kívánt. Élvezettel hallgattuk, ahogy – érezhetően az apátság kultúrpolitikai szándékának megfelelően – nemcsak meg, hanem be is mutatja a nevezetességeket, érdekességeket, kitér a látottak jelkép-jellegére és rejtett értelmezéseire is. Munkáját adott pontokon beépített képernyőkön vetített, profi színvonalon készült animációk, vetítések segítik, végig ébren tartva a figyelmet. Az apátság és Ausztria leghíresebb kegytárgyához, az 1181-es verduni oltárhoz igyekezve például külön kis teremben magyar[!] nyelvű rövidfilm ismertette az oltár 51 tűzzománc képecskéjének tipológiáját, technikáját és teológiai hátterét, szimbólumrendszerének összefüggéseit. A helyszínen történetével, szerepével vezetőnk ismertetett meg. Az apátsági gyűjtemény elhanyagolt darabjait folyamatosan restaurálják, ennek kitűnő példája volt a gótikus apostolszobrok galériája. Ugyanígy a császári lakosztályok parkettjét is gondosan rendbehozták, az intarziákat kiegészítették.

Élményektől eltelve indultunk tovább Tullnba, ahol rövid keresgélés után a viharos széllel társult eső dacára is megtaláltuk a Duna-parton a Schiele-múzeumot, előtte a szoborral. A Tullnból származó festőművész születésének 100. évfordulójára 1990. június 12-én emlékének megörökítésére alakult nemzetközi egyesület tízéves tevékenységének köszönhetően nyílt meg a múzeum, a hajdani börtön épületében, ahol 1912-ben az akkor 22 éves Schiele “pornografikus” aktábrázolásai miatt 24 napos fogságot szenvedett. Az épület eredeti funkciójára emlékeztető elemeket – vasajtók – megtartották az átalakítás során, sőt, a földszinti utolsó teremben Schiele celláját imitálták, fogsága alatt készült rajzaival körítve. A földszinten a művész életét, családját, környezetét mutatja be állandó kiállítás, az első emeleten több mint 100 eredeti művét: rajzokat, színes vázlatokat és olajfestményeket, abból a korai korszakból, mely művésszé válásának érési időszaka, a tullni gyermekkor, a klosterneuburgi iskolaévek, a bécsi Művészeti Akadémia. Az alapterületét tekintve szűkösnek tűnő kiállítóhely remek helykihasználással igen gazdag anyagot tár a közönség elé, amely lebilincselő még azok számára is, akik nem rajonganak a művészért, csupán futó benyomást akarnak szerezni életéről, életművéről. Akik szeretik, új arcát ismerik meg, a még nem expresszionista művész eddig kevés figyelemre méltatott korai portréi, tanulmányai, vázlatai, városképei révén. A padlástérben időszaki kiállításokon kortárs művészek alkotásainak biztosítanak helyet.

Rövid szabadprogram alatt a társaság nagy része a műemlékek irányába indult. Megcsodáltuk a mindenfajta építészeti maradványokban bővelkedő, szinte minden későbbi átépítés nyomait híven megőrző majd ezer éves Szent István-plébániatemplomot: híres nyugati bejáratát, az Apostolkaput, gótikus karzatát, barokk tornyát és berendezését. A templomot, akárcsak a város mellette magasodó másik nevezetességét, az 1240-50 közt épült 11 szegletű, festett késő-románkori rotundát, az alsó szintjén az 1785-ig használt csontkamrával még a Babenbergek kezdték el építeni. Arra már nem maradt idő, hogy a szemrevaló modern negyed házai közt megbúvó, új Römermuseum kiállítását is megnézzük – a környezetében álló, fedett castrum-maradványt az északkeleti őrtoronnyal azonban felfedeztük: üvegfal mögött, éjjel-nappal bárki által megtekinthető látványossággá alakították a szakemberek. A római légiósok emlékét őrzi Marcus Aurelius császár Duna-parti lovasszobra is, szinte kitekint a limesen túli vidékre.

Autóbuszunkkal az áradó Dunától nem messze álltunk meg, a Dunára emelt szabadtéri színpadnak és annak a szoborcsoportnak a közelében, amelyet a város főterétől nem messze 2005 nyarán állítottak fel. A látványos, szökőkúttal egybeépült “Nibelung-emlékmű” több szálon kötődik a városhoz: az 1200-as években megalkotott eposz részletesen taglalta azt az eseményt, amikor Krimhild és az őt feleségül venni szándékozó Attila hun fejedelem és kíséretük Tullnban találkoztak; a Nibelung-ének szerzője Passau és Bécs között volt honos; az eposz pedig többek közt ezen a vidéken játszódik (Worms, Pöchlarn, Traismauer, Tulln, Bécs). A város akkori jelentőségét a legenda szerinti helyszínül választás is jelzi: nyugat és kelet határán létezett. A bronz szoborcsoport (Michail Nogin alkotása) a házasulók találkozásának pillanatában Kelet és Nyugat érintkezését örökítette meg, erre utalnak a szökőkút (Hans Muhr műve) egybehajló vízsugarai is. Legelöl nyitott könyv, az eposz írásos továbbélésére utal – a jobboldali lap üres: hiszen a jövő még megíratlan.

Mi viszont szeretnénk eljutni szálláshelyünkre, továbbindulunk. A Waldviertel közepén fekvő, vásárairól híres Rastenfeld községről és a Kamp folyó vizének duzzasztásával keletkezett fjordszerű tavacska mellett fekvő Ottensteinről csak annyit tudunk, hogy a vendégváró környék üdülési központja. Azt nem tudhatjuk, hogy Ottenstein kastélyában 12. századi román freskómaradványokat tártak fel, nem tudunk az egész évben lakott Rastenberg váráról, az útról pillantjuk meg Lichtenfels romjait. A táj varázslatos, a szállásunk kényelmes és a természetbe ágyazott. Az elköltött, jóféle zwettli sörrel vagy helyi borral leöblített vacsora után édes a pihenés.

Másnap kegyesek hozzánk az égiek, derülőfélben az ég, 8.30-kor már úton vagyunk a világtól elzárt kis település, a sokat sejtető nevű Rosenau irányába. A rózsa ismert szabadkőműves jelkép, itt, Zwettltől és a cseh határtól nagyjából 9-9 kilométerre, pedig az Osztrák Szabadkőműves Múzeum található. A helyszínválasztás tökéletesnek mondható, nemcsak azért, mert a kastély a felvilágosodás szellemét tükrözi, hanem mert termeiben már a 18. században működött egy páholy. Kis barokk kastély tárul szemünk elé a kanyargós-fasor-kísérte, dombvidéken vezető út végén: a Schallenberg grófok egykori székhelyét a 16. század végén építették, Leopold Christoph gróf (1712-1800), valóságos titkos tanácsos és udvari főceremóniamester barokkizálta 1736-47 között, s az épület egy eredeti, szinte változatlan formában megőrzött 18. századból származó szabadkőműves páholynak ad otthont. Rosenau mint múzeum 2004-ben ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját, az 1970-es években a felújítási munkák során egyedi, szimbólumokkal ékesített falfestészetét is feltárták. A szabadkőműves és művészettörténész szemmel egyaránt lenyűgöző, térhatású freskókkal ékesített lépcsőház és előtér vezet – szó szerint jelképek erdején át – az emeleti dísztermek sorába, az Osztrák Nagypáholy és a Rosenau Kastély Múzeumegyesület által fenntartott, a kastély egy szárnyát kitevő kiállítótérbe. Az első teremben vendéglátónk, Franz Prinz ráhangol minket a szabadkőműves gondolatvilágra, kezdeteire: a Stephansdom Pilgram mesterének szobormásolata ismerős elem, a helyiségek mennyezeti freskói is programszerűen követik egymást. A következő terem – itt is Daniel Gran a mennyezeti freskó készítője – a kapcsolódó időszaki kiállítás rögtön leköt minket: szabadkőműves kötényekkel a mi gyűjteményeink is rendelkeznek, itt pedig a tárlatra a világ minden tájáról gyűjtötték össze őket. Ki hitte volna, hogy a skótok például külön privilégiumként ezeken is a tartan kockás mintakincsét használhatják? Vagy hogy léteztek katonai páholyok is? Felfedezünk egy hibát is, Békéscsabát rossz országhoz sorolták, kísérőnk elnézést kér, ígéri, kijavítják.

Aztán a rosenaui páholy ún. “rituális termein” haladunk végig. Kezdetnek a “sötét kamrán”, ahol a felvételre várók készültek fel. Az ablaktalan kis helyiségben a mulandóság és a szabadkőműves testvériség szimbólumaival, csupán egy asztal és szék kényelmével környezve gondolhatták át életüket és elhatározásukat. A következő teremben a testvériség 18. századi történetével, szabadkőműves szereplőivel ismerkedhetünk meg: a gazdag metszetsorban Lotharingiai Ferenc császár képét éppúgy felfedezhetjük, mint Mozartét vagy Pálffy Károly udvari kancellárét, aki egy személyben töltötte be a nagypáholy és a magyar páholy nagymesteri tisztét, vagy épp a magyar jakobinusok közül Martinovics Ignácét vagy Joseph Haydnét. A korai kéziratos szertartáskönyvek, jelképekkel díszített használati tárgyak, porcelánszobrok, jelvények, ég- és földgömbök mellett színezett rézmetszeten át két “Guckkasten” segítségével szabadkőműves páholyok kulisszaképeibe nyerünk betekintést. “Az elveszt(eget)ett lépések termében” hangolódtak át a testvériség tagjai a napi kötelezettségekről: útjukat itt újabb jelképek szegélyezték és nehézségét a parkettába intarziaként beépített szélrózsa szimbolizálta. Innen lépünk be a páholyterembe – a “Templomba” –, ahol a testvérek összejöveteleiket tartották és kivételes alkalmakkor ma is összegyűlnek. Itt tekinthetjük meg Schallenberg gróf 1740-es alapítólevelét és portréját is. A termekben tárgy- és dokumentumgazdag összefoglalását kapjuk a Habsburg-birodalom keretei közt létrejövő és létező, az 1938-as “Kristallnacht” alkalmából szétzúzott, majd a háború után újjáéledő szabadkőműves tevékenységnek. A séta során ismerős nevek merülnek fel, szemléletes ábra mutatja a szerteágazó páholyok rendszerét, külön táblázat foglalja össze a legfontosabb szabadkőműves jelképeket és értelmezésüket. A kastélykápolnába való betekintés után a folyosón szabadkőműves jelvényekkel díszített ivópoharak figyelemre méltó gyűjteménye tekinthető meg, majd az ausztriai páholyok históriáján át a “közös” 19-21. századi történelmen pillanthatunk végig. Nem kis meglepetésünkre a kronológiában kiemelt helyet foglal el Trianon nyomán Burgenland elcsatolása Magyarországtól éppúgy, mint a Vasfüggöny megnyitása után a magyar testvériség aktivizálódása. A falon függő fényképeken hírességek, a tudomány és a művészet kiválóságai, sokukról nem is gondolnánk, hogy szabadkőművesek. Jótékonysági bazár sorsjegye, táncrend – kiderül, hogy már kezdettől léteztek női páholyok is, ma meg vegyesek is vannak. Végigsétálva a kiállításon, megállapíthatjuk, hogy a kitűzött célt eléri: nívósan, gondolatébresztően tájékoztat általánosan és specifikusan az osztrák szabadkőművesség múltjáról és jelenéről, áttételesen érzékeltetve: zártsága és visszavonultsága ellenére a szabadkőművességben nincs semmi rejtélyes vagy tilalmas. – A kastély fenntartását igen józanul rendezvényekből (pl. esküvők) és a jól ellátott múzeumi bolt révén fedezik. Informatív, jó minőségű színes fotókban bővelkedő katalógusuk mellett egylapos szóróanyaguk is minden szükséges információval ellát.

Kis késéssel és nagy várakozással érkezünk Zwettlbe, a Kamp és a Zwettl folyók találkozásánál fekvő festői városba, amely cégéreivel azonnal, még a buszról belopta magát szívünkbe. Sajnos, csak áthaladtunk rajta, a várostól 3 kilométerre fekvő cisztercita apátságba, az ország egyik legjelesebb műemlék-együttesébe. 1138-ban a Kamp folyó egyik kanyarulatában emelt román-gótikus, részben barokk épületegyüttes legnagyobb kincse a korai 13. századi, teljesen ép kerengő a koragót kútházzal. Még régebbi a román stílusú káptalanház és a dormitórium, valamint a latrina a kezdeteket idézi, amikor 1137-ben a heiligenkreuzi anyakolostorból megérkeztek ide az első barátok, hogy új apátságot hozzanak létre.. A barokkosított apátsági templom 77 méter magas tornyával és 14 oldalkápolnájával díszes oltárok sokaságát foglalja magába, híres Egedach-orgonáját nemzetközi koncertfesztiválon használják nyaranta. Csak vezetéssel lehet végigsétálni az apátság nevezetes pontjain, s itt elér minket a gyerekcsoportokhoz szokott tárlatvezetők átka: az általuk nap mint nap alkalmazott kvízszerű kérdésekkel “fedezzük fel” együtt a kolostort, minden elé odakerül a “leg-” jelző, fényképezni épületelemeket is csak nagy kegy árán lehet, sarkunkban pedig ott közelít a másik csoport. Szerencsére a kertben már egyedül lehetünk: a 17. század óta egzotikus növényeket is tartalmazó kertrészben ott az Orangerie, az üvegházak ma fogadások, köz- és magánünnepek székhelyei. A kert oldalában a fa szerszámosfészer szinte megszólalásig idézi a 300 évvel ezelőttieket. A szerényebb, másik oldalon teraszosan kiépített gyógynövényes kert, Hildegard von Bingen középkori bencés apáca elvei alapján összeállított Herbárium. És mindebből a derék kolostorgazdaság eladható, megvásárolható különlegességeket készít: teák, gyógynövényes zacskók, méz, tésztafélék, könyvek és lelki olvasmányok, borok, mák-készítmények, sőt, tartósított, füstölt pisztráng- és pontyszeletek nyújtanak széles választékot. Illendő lenne – így is terveztük – az apátsági kocsmában a tényleg híres sör és borok megízlelése is, de ez az idő rövidsége miatt elmarad.

A Kamp folyó egyik nyugalmas mellékvölgye felett trónoló Altenburg 1114-ben alapított bencés apátságába már kifejezetten jó időben, ha nem is napsütésben érkezünk. Pillanatok alatt intézik el ingyenes beléptetésünket, öntapadós jegyünk egy részét ruhánkra ragaszthatjuk, a maradék a tulajdonképpeni reklám: a belső tér egy része (Sala terrena) és az internetes elérhetőségek (az 1868 óta jegyek előállításával foglalkozó bécsi cég nem vett részt az ICOM-konferencia börzéjén, ízléses és gyakorlatias megoldásával itt találkozunk először, saját maguk elérhetőségét nyomtatták a hátoldalra). Vendéglátóink kezünkbe nyomják a szóróanyagot, amely tartalmazza a látnivalókat, térképpel, s már mehetünk is szétnézni a “Waldviertel barokk ékkövében”, miként a helyiek nevezik a 18. század első felében megújított kolostor- és templomegyüttest: a Joseph Munggenast által megteremtett barokk építmény a híres könyvtárral ráépült a 15 éve feltárt középkori magra úgy, hogy annak legértékesebb részeit érintetlenül hagyta. A környező, elvadult kert rekonstrukciójából 2006-ban született meg a mintegy 3 hektáros “vallások kertje”, a világi és egyházi lelkek közös épülésére. A szabályozott, alig fényképezhető Zwettl-el szemben itt teljes a szabadság. Körbekószálásunk során egyedül a könyvtárba nem pillanthattunk be: ott éppen ünnepség folyt. Azonban mindenki maga fedezhette fel a reprezentatív barokk tereket és annak meglepően profán, keleties festését, vagy a csonkaságában is elbájoló, műemlékként megőrzött kerengő bámulatos elemeit, a hajdani lakószobák maradványait, a csontkamrával kiegészített Szent Vitus-kápolnát, azt, hogy itt is híres fiúkórus szolgáltatja a zenét az ünnepeken. A kolostor erődítésein megállva a környék pihentető látványában gyönyörködhettünk – nem feledve, hogy e pompás erődítésekre az 1304-ben a kolostorra törő magyar-kun seregek, 1480-ban “Mátyás bús hada” és egyéb háborús pusztítások (husziták, svédek, franciák, poroszok, oroszok, franciák) nyomán szolgált rá a viharos sorsot megélt épület.

Az egybeérő két testvér-település, Stein és Krems városok határterületén álló úti cél, a Karikatúramúzeum előtt nyüzsgő tömeg, benn mindenütt hömpölygő sokaság. Állandó kiállításuk témája Manfred Deix, az osztrák karikatúra és képi szatíra nagymesterének munkássága. Időszaki kiállításukon számunkra ismerősebb figura köszönt: Donald kacsa – és megteremtője, az amerikai Carl Barks, utóbbi művészetét először mutatják be Ausztriában. Modern szemléletű kiállítóhelyről van szó, kisebb vita bontakozik ki köztünk arról, hogy a képregény Disney-féle változata azonos-e a karikatúrával, hogy a kiállítás örvén bemutatott Donald-kacsás tárgyak özöne mennyiben mulatságos vagy illik a koncepcióba? Az vitathatatlan, hogy tömeges érdeklődést vált ki. Az is, hogy a kiszolgáló egységek (mellékhelyiségek, ülőhelyek) ehhez kevésnek bizonyulnak – de ki vitatja ezt siker esetén?

Stein és Krems közt a táv nem nagy, az átsétáláshoz kevés az időnk, pedig a “Kunstmeile Krems”, azaz Krems művészeti mérföldkövei összefoglaló néven kulturális intézmények bemutatói kínálnak megállókat és programtípusokat az egész családnak: a Kunsthalléban Brazíliával foglalkozó kiállítás csábít, az Artothek és más kiállítóhelyek a kortárs művészetbe engednek bepillantást, a Filmgalerie a Marlene Dietrich-mítoszt éleszti újra, filmbemutatókkal egybekötve, s mindeközben wachaui borokat és ételkülönlegességeket is kóstolhatnánk.

A 2000-ben UNESCO Világörökségnek nyilvánított Krems és átkelőhely-kikötőként elhíresült ikervárosa, Stein kezdettől fogva fontos vámhelynek számított a Dunán, a környék borkereskedelmének központja. Gazdagságát az itt emelt világi és egyházi épületek is egyértelműen tükrözik, Stein patinás óvárosa is vonzó látványosság, aztán Krems ódon városfala tövében tesz le a busz, itt az áhított néhány órás szabadidő. Az már alkati probléma, hogy felfrissülés, üldögélés helyett szinte mindenki műemléknézőbe indul, össze-összefutva információcserék a látnivalókról, az idő repül, egyszer csak elfogy, lassan esteledik és mi indulunk hazafelé.

Harmadik és egyben utolsó napunkat álomszép hegyes-völgyes vidék átszelésével, fel-felbukkanó napsugarak közt kezdjük, így jutunk le Artstettenbe, az 1914-ben Szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főherceg és családja héttornyos, kert övezte, kissé meseszerű kastélyába. A helyet Dunához való közelsége a középkor óta nagy jelentőségű székhellyé teszi. Az I. Ferenc császár és így a Habsburg-család birtokába 1823-ban vásárlás útján jutott uradalom Rudolf trónörökös rejtélyes mayerlingi halála után 1889-ben került Ferenc Ferdinánd tulajdonába. A trónörökös és főrangú cseh felesége, Chotek Zsófia szerelmi házasságot kötött, de ez a Habsburg-házitörvények szerint rangon alulinak számított. Így, miután sem ők, sem leszármazottaik nem nyugodhattak együtt a bécsi Kapucinus-kriptában, nemcsak lakhelyként modernizálták és építették át a kastélyt, hanem saját végső sírhelyüket is itt alakították ki. 1982-ben Ferenc Ferdinánd ükunokája, Anita von Hohenberg határozott úgy, hogy a kastély egy részét megnyitja a nyilvánosság előtt.

“A szerény kis magánvállalkozás”, amelyről az előzetes levelezésben szó volt, vadonatújan korszerűsített, maximális hely-és térkihasználással működő múzeumot takar. 80 centtel csökkentett belépődíjunkhoz elvileg vezető is járna, boldogan lemondunk róla, szétszéledünk a kastély zegzugos tereiben, szobáiban. Az állandó kiállítási részben – “Für Herz und Krone” címmel – egy főnemesi család cseppet sem jellegzetes, mozgalmas magánéletének relikviáiban gyönyörködhetünk: a gyerekszobában babakocsi, névjeles üvegpoharak, gyerekjátékok, rengeteg fénykép, családfa. Az utazások feltűnően sok emléke árulkodik a rendező-anyaggyűjtő Wladimir Aichelburg személyéről, aki Ausztria egyik legismertebb haditengerészet-szakértője, számos könyv szerzője. Így a tengereket járó, vízisportokat is kedvelő trónörökös ezirányú tevékenysége kiemelt, de nem túlzott hangsúlyt kap; bőven megfér mellette az udvari élet számos eseményének apró emléke, a hagyományos arisztokrata szórakozások relikviái. Az alagsorban az időszaki kiállítás a személyzet életébe enged bepillantást: névvel és használati tárgyakkal, dokumentumok sokasága révén. Sétánk végén bonuszként kriptakulcsot kapunk, a kastélykápolna kórusa alatt 1910-ben kialakított családi sírboltban együtt pihen a meggyilkolt trónörökös-pár és a családtagok többsége.

Gyors pillantás a kastélykápolnába, aztán útrakelünk: következő úticélunk Schallaburg reneszánsz kastélya, benne a november 4-ig látogatható “Kereszteslovagok – Zarándokok. Harcosok. Kalandozók” időszaki kiállítás, amelynek a híre már itthon is elért minket. Elhaladunk Mayerling hírhedt kastélya mellett –a Habsburg-kultuszhelyek egyikeként szintén nagy látogatottságnak örvend – majd felkapaszkodunk a messziről feltűnő 12. századi öregtoronnyal, 16. századi kétszintes reneszánsz árkádsorral, Schallaburg bejáratához. Itt is hömpölygő tömeg, a belépésen túl mindenki egyénileg bolyong a várban. Látnivaló akad bőven. A nagykiállítás a keresztesháborúk történelemformáló szerepére világít rá, vallási és politikai hasznukra és helytelen felhasználásukra, arra, hogyan rögzül ma kollektív emlékezetünkben. Néhány csomópont: Jeruzsálem és Konstantinápoly drámai eleste, győztes stratégák mindkét oldalon, a lovagi mítosz kialakulása, a kultúrák egymásrahatása és harca, lovagállamok. Az első osztályú kiállítási anyag hihetetlenül széles spektrumú gyűjtőmunkát feltételez (és anyagi hátteret a kölcsönzésekhez, szállításokhoz, amelyet csak egy már jól bejáratott kiállítóhely – és Schallaburg ilyenné vált az elmúlt két évtized során – engedhet meg magának). Máltáról, Dániából, Németországból, Csehországból, Görögországból, Irakból, Kuvaitból, Egyiptomból, Törökországból, egyházi és világi gyűjtemények sokaságából érkezett az anyag. A szóróanyagon kívül a vár alaprajzát valamennyiünk kezébe nyomják, a kiállítás bejáratánál kérdőívet ajánlgatnak kitöltésre: majd a nézelődés végén a kasszánál dobjuk be. Merész hatásvizsgálat, amelynek egyik számunkra legérdekesebb eleme az elégedettségi mutató az alábbi területeken: első benyomás, a megközelítéshez szükséges információk, parkolási lehetőség, a kiállítási összbenyomás, kiállításvezetés, barátságosság+kompetencia, személyzet, gasztronómiai kínálat, árak/szolgáltatások, bolti kínálat. Bár az időszaki kiállításról az az összbenyomás alakult ki bennünk, hogy “kevesebb több lenne” (amikor egy múzeumhoz szokott lélek belefárad a látnivalókba, az átlagos már régen feladta…), összességében igen magas pontszámot kellene adnunk Schallaburgnak. A várárokban a fából készült hatalmas sárkányon gyerekek játszanak, beljebb szülői felügyelettel öltözhetnek be lovagnak, vívhatnak és védekezhetnek a számukra odakészített öltözetben, a reneszánsz udvaron kényelmesen lehet kávézgatni, a múzeumshop minden igényt kielégít. Lehet ezt még felülmúlni? Lehetne, jön a válasz, 1945-ig a kastély eredeti reneszánsz-barokk berendezése szinte érintetlenül megmaradt. Igen, már a hajdani szovjet zónában járunk. Kissé pilledten ülünk a buszon, már a határ felé haladunk, utolsó hivatalos megállónk felé.

Egy kicsiny, Bécsújhely alatti faluba, Katzelsdorfba tartunk. “Az ólomfigura-világba”. A kiállítás megálmodói, gyűjtők és készítők már a névadással is érzékeltetni akarták: nemcsak katonákból építhető meg ez a miniatűr világ, hanem az élet minden területét felölelheti. Európa második legnagyobb ilyen jellegű gyűjteményegyüttesét őrzik e kis településen (a legnagyobb Németországban, Kulmbachban található, ennek szóróanyagát is lelkesen kínálják), amelynek piros-fehér-zöld zászlójától először megdobbant a szívünk: talán miattunk? Bár nem így van, a fogadtatás szívet melengető, vezetőnk történész kolléganő, a Babenberg-korszak egyik kitűnő ismerője és auktora Ausztriában. A polgármester-asszony is benéz néhány pillanatra, hogy minden rendben van-e fogadtatásunk körül. Szégyenszemre alig törődünk vele, a látnivalók, a diorámákba helyezett jelenetek ötletessége, sokfélesége és aprólékos festése teljesen elbájol minket. Cirkusz, irodalmi jelenetek, komikus figurák, tigrisvadászat, indiántábor, koronázási jelenet, peep-show, mesejelenetek káprázatos egyvelege, majd a tematikus rész: a környék középkori műemlékeinek nyomán megelevenedő középkori élet minden területe. A környék illusztrációképpen kitett műemlékfotói nyomán döbbenünk rá, hogy akár itt is eltöltenénk még egy-két napot… Aztán legbelül a 300 m²-es kiállítótérben Ausztria legnagyobb diorámája: Bécs 1683-as török ostroma, többezer figurával, összesen 16 m²-en. 18. században készült ólomkatonákkal kezdődik a bemutató, a ma is készítéssel fejeződik be. És állandó helyhiánnyal küszködnek, az új, időszaki bemutató ára az állandó bontás. A nagy terv a padlástér beépítése, újabb kiállítótérré. Mert például ott vannak az adventi karácsonyfadísz-kiállítások. Ám nemcsak ezért érdekes ez a hely: az egykori uradalmi melléképületből és katonai lókórházból az alsó-ausztriai tartomány falumegújítási programja és a helyi önkormányzat támogatásával meg önerőből, szinte a semmiből alakítottak ki egy 21. századi, akadálymentes, kellemes kiállítóhelyet és közösségi teret.

Nehéz elszakadni, nemcsak a múzeumtól, a községtől is, lenne még látnivaló a környéken… Mint minden utunk, az ezévi is egyszerre zárul elégedettséggel és azzal a szent elhatározással, hogy egyszer még erre a környékre is vissza kell térni, ha nem az ICOM-mal, akkor magánemberként. Csak ami mellett elsuhantunk, amit véletlenül megláttunk és ami tudatosan maradt ki, idő hiányában – azt egyszer még meg kell nézni!

Sz.E.