Rudabánya és az emberré válás korai szakasza

Rudabánya: a lelőhely és az ásatások története (1965-1978)

Földünk élővilágának története az állandó változások története. A törzsfejlődés - evolúció - bizonyítékait a földtörténeti múlt üledékei őrzik. Különlegesen értékesek számunkra azok az ősmaradványok, amelyek az ember, és az emberhez közel álló lények - főemlősök - fejlődését bizonyítják, dokumentálják.

Az emberré válás korai szakaszának kiemelkedő jelentőségű leletei kerültek elő az 1960-as években Rudabánya külszíni bányájának lignit rétegeiből. Hernyák Gábor, a bánya főgeológusa érdekes ősmaradványokat talált a Vilmos-bánya területén. A leleteket 1967-ben juttatta el Kretzoi Miklós paleontológushoz, aki a maradványok között az emberré válás korai szakaszának bizonyítékát ismerte fel. A csontokat meghatározva, egy állkapocs alapján új fajt írt le, Rudapithecus hungaricus Kretzoi 1967 néven, majd közel egy évtizeden át őslénytani ásatásokat folytatott a lelőhelyen. A Rudapithecus - közkeletű nevén, "Rudi" - az emberszabású majmok között olyan jellegzetességeket mutat, melyek a további, ember-ősök irányába vezet. A lelőhelyen a Rudapithecus mellett további három új ősi emberszabású majom nemzetség maradványai kerültek elő, melyeket az ásató Bodvapithecus altipalatus, Anapithecus hernyaki, Ataxopithecus serus néven írt le.

A leletek kora megközelítőleg 10 millió év. Ez a földtörténeti újkor vagy kainozoikum miocén/pliocén időszakának határa, a Kárpát medencére kidolgozott helyi kronológia szerinti Pannon időszak, mely nevét a Pannon tengerről kapta. Ez a fokozatosan kiédesedő vizű sekély tenger a mai Magyarország jelentős területeit borította. Partját mocsaras erdők szegélyezték, ahol a mainál enyhébb, csapadékosabb klíma uralkodott. A tengerparti mocsarak maradványai ma az Északi Középhegység lábainál húzódó lignit-telepek. Ilyen lignittelepen került elő Rudi is. A szenesedett rétegekben gazdag és változatos, a Pannon időszakra jellemző ú.n. Hipparion (háromujjú ősló) - fauna mocsárban elpusztult, vagy oda besodródott állatfajainak csontmaradványai és a környező gazdag növényvilág együtt őrződtek meg számunkra. Ezek többnyire ma már kihalt fajok, melyeknek rokonai azonban ma is élnek, főleg a szubtrópusi és mediterrán régióban.

A lelőhely legfontosabb leletegyüttese azonban kétségkívül az emberszerű főemlős-anyag. Ennek jelentősége, túlzás nélkül mondhatjuk, világszintű. A leletek részletes feldolgozását több évtizedes munkával az ásató, Kretzoi Miklós végezte el. Kretzoi Miklós kutatásainak eredményeit a Magyar Nemzeti Múzeum jelentette meg, angol nyelven [The Fossil Hominoids of Rudabánya (Northeastern Hungary) and Early Hominisation].

A kutatásokat a nyolcvanas évektől Kordos László irányításával a Magyar Állami Földtani Intézet tovább folytatta.

 

Kretzoi Miklós

Kretzoi Miklós, geológus, paleontológus, a rudabányai leletek feltárója és közzétevője 1907 február 9.-én született Budapesten. Idén tölti be 97. évét.

A hazai és nemzetközi őslénytani kutatás doyenje, Széchenyi-díjas tudományos kutató.

Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, Szabad bölcsész -Természetrajz szakon, 1925-1929 között. Első jelentős tanulmányait már az egyetemi évek alatt írta, és ekkor kezdte meg az adatgyűjtést egy, a közelmúltban kiadott, a valaha élt emlősnemzetségek legfontosabb adatait tartalmazó kataszter kiépítéséhez.

1930-ben egyetemi doktori címet szerez. Doktori szigorlatát Őslénytan, Földtan és Földrajz tantárgyakból teszi le, Pécsett.

1926-1933 között a Magyar Királyi Földtani Intézet önkéntes munkatársa, őslénytannal és földtannal foglalkozik.

1933-1941 között a Magyar-Amerikai Olaj Rt. térképező geológusa.

1941-1950 között a MNM Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárának vezetője

1950-1956 között a Magyar Állami Földtani Intézet Őslénytani Osztályának vezetője

1952-ben a Földtani és Ásványtani tudományok doktora lesz.

1956-1958 között a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója.

1959-1970 között kiemelt tudományos kutató a Magyar Állami Földtani Intézetben, ahol nyugdíjba vonulása után is évekig dolgozott.

1970-1974 között a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Állattani és Embertani Tanszékén tanszékvezető egyetemi tanár.

1967- ben közli a az első rudabányai Hominoidea leleteket, meghatározza és leírja a Rudapithecus hungaricus -t.

1970-1978 között a rudabányai prehominida lelőhely ásatásainak vezetője.

 

Kretzoi Miklós: Gondolatok az emberré válás korai szakaszáról

Az embert ősidők - valószínűleg állandó megtelepülése, vagyis a földművelés-állattenyésztés kialakulása - óta érdekli, sőt izgatja a saját eredete.

Kézzelfogható tárgyi bizonyítékok, leletek azonban e folyamat tényleges történetének megismeréséhez még évezredekig nem álltak rendelkezésére, de még a 19. század nagy részében is csak elméletek (lamarckizmus, darwinizmus, stb.) éltek egy vékony társadalmi réteg gondolkodásában. Pedig már a század elején elindult az a bizonyíték- (ősmaradvány-) áradat, mely azóta több ezer leletre gyarapodott, mind teljesebbé építve ki az ember és az állatvilág közt addig elképzelhetetlennek hitt és vallott eredet-kapcsolat felismerését.

Az első - még félreismert, illetve letagadott - lelet 1820-ig váratott magára, amikor is a német Schleyermacher anatómus professzor egy neki bemutatott combcsont-maradványról, melyet a Rajna régi medrének kavicslerakódásából, Eppelsheim falunál emeltek ki a munkások, megállapította, hogy az “egy 16 éves leánytól származik, de esetleg egy majomé is lehetett”. Schleyermacher a combcsont-lelet másolatát és rajzát - a tudományos kutatás nem kis kárára - a kor legtekintélyesebb őslénykutatójának, Cuvier bárónak küldte el, aki az elméletének (“ásatag ember pedig nincs”) ellentmondó küldeményről egyszerűen nem vett tudomást. Cuvier mentségére viszont meg kell állapítanunk, hogy amikor ezeket a sorokat leírta (1824), egyetlen bizonyítottan fosszilis ("ásatag") embermaradványt sem ismert még a tudomány.

Cuvier merev álláspontja még halála (1832) után közel egy negyed évszázadig akadályozta a tudományos kutatás e területének fejlődését. Így a Sváb Alpok és a ma nyugat-szlovákiai Dévényújfalu 8-14 millió éves rétegeiből előkerült fogleleteket sorra a mai ember maradványainak írták le a paleontológusok.

Egy csapásra megváltozott a helyzet 1856-ban. Ekkor ugyanis egy éven belül került felszínre az emberréválás kutatásának két sarokköve: a dél-franciaországi St.Gaudens 10-12 millió éves rétegeiből a Dryopithecus fontani-nak nevezett ős-emberszabású állkapocs-lelete és a németországi Neander-völgyből felsőjégkorszaki (100.000 éves) barlangi lerakódásokból az első hiteles ősemberlelet, a Homo neanderthalensis-ként megismert koponyatető. Ezt követően a leleteknek már akkora mennyiségét tárták fel Európa, Afrika és Ázsia harmad- és negyedidőszaki rétegeiből, hogy ma már - néhány mellékesnek mondható részletet leszámítva - megrajzolhatjuk azt az un. törzsfát, mely érzékelteti az állatvilágból az emberszabásúakon keresztül a mai emberig vezető fejlődést.

Mint ebből a törzsfából elég világosan leolvasható, az eddig megismert legkorábbi, biztos emberszabású leletek az észak-egyiptomi Fayumból, kb. 30-32 millió év körüli földtani korú rétegekből kerültek elő; ezek a Propliopithecus és az Aegyptopithecus (rendszertani helyzetük a főemlősök közt még vitatott). Ezután következnek a jó tízmillió évvel fiatalabb kelet-afrikai leletek, a tanzániai, illetve kenyai Proconsul, Rangwapithecus, Morotopithecus és más nemzetségnevek alatt ismertetett nagyobb, fejlettebb emberszabásúak. Mindezen ősi emberszabású csoportokat (Propliopithecidák és Proconsulidák) az jellemzi, hogy a felső zápfogaik rágófelületét a nyelv felé egy un. cingulum, azaz “szalag, perem” szélesíti ki, megnövelve a viszonylag alacsony fogkorona rágófelületét.

E kelet-afrikai csoport leleteinek száma a 13-14 millió évvel ezelőtti időben megcsappant, majd megszűnt, ezért úgy tűnt, hogy 11-12 millió évvel időszámításunk előtt kihaltak. Rudabányai ásatásunk utolsó napján (1978-ban) nem kis meglepetésünkre kiderült, hogy ez az ősi csoport, túlélve afrikai rokonait, a miocén vége táján a többi emberszabásúval egyidőben eljutott Európába és kb. 11- 12 millió évvel ezelőtt itt még élt. Az előfordulást bizonyító rudabányai lelet, egy felső állkapocsfél fogakkal (Ataxopithecus serus), de valószínűleg a Proconsulidákhoz sorolható még a harmincas évek közepén a Bécsi-medence miocénvégi (l2-13 millió év körüli) üledékeiből előkerült és később Austriacopithecus weinfurteri néven leírt alkarcsont a könyökizülettel.

Afrikában az uralkodó Proconsulidákkal szemben csak két cingulum nélküli felső zápfogakkal rendelkező emberszabású került napvilágra: a miocén-eleji (bizonytalan?) “Sivapithecusafricanus és a miocénvégi Kenyapithecus wickeri. Ezután kb. 7 millió éves hiány mutatkozik afrikai emberszabású leletekben. Európában és Ázsiában viszont óriási mennyiségű (több ezer darab!) maradványt tártak fel a rudabányai proconsulid utáni időkből melyek mind a “cingulum” nélküli emberszabású csoporthoz tartoznak. Ennek a hatalmas leletanyagnak azonban az emberréválás menetének megismerése szempontjából zavaró hiányosságai vannak.

A leletek a csontváz és fogazat legkülönbözőbb részeit képviselik, melyek sokszor nem teszik lehetővé a rendszertani azonosítást, sőt még a megfelelő összehasonlítást sem. Így pl. az elsőként leírt Dryopithecus fontani a típus-lelőhelyről csak fogas alsóállkapocs-leleteket szolgáltatott. Ennek összevetése a más helyről származó, szintén Dryopithecus-nak, de részben más, önálló fajoknak tartott felső állkapocs-leletekkel mindmáig lehetetlen. Vagy, hogy egy még kiáltóbb példát említsünk: mi a biztosítéka annak, hogy a Dryopithecus alsó állkapocs és a Paidopithex rhenanus (méretei miatt is kisebb egyedre utaló eppelsheimi combcsont) tényleg különböző nemzetséget képviselnek, vagy az utóbbi csak a Dryopithecus nősténye?

Így egyelőre nem tehetünk egyebet, mint hogy a közel 20 nemzetségnév alatt nyilvántartott (feltehetőleg csak “cingulum-nélküli”, tehát nem-proconsulida) 1500-nál több európai emberszabású-maradványt három, egymásba átmenő méret-kategóriába soroljuk, illetve további három alakot, melyek az átlagtól néhány jellegben eltérnek, egyelőre külön kezeljünk.

A kisméretű alakok kategóriájába sorolhatjuk - a tudománytörténeti jelentőségű eppelsheimi combcsont-leleten (Paidopithex rhenanus) kívül - az “Anthropodus” (Neopithecus) brancoi illetve (tévesen) Rhenopithecus eppelsheimensis néven említett zápfogakat a Sváb Alpok alsópliocénjéből, főleg azonban ÉK-Spanyolország nagyjából azonos korú, illetve valamivel régibb rétegeiből a Hispanopithecus laietanus és Rahonapithecus sabadellensis nevek alatt leírt maradványokat. De ide tartozik még a Kaukázus DK-i lejtőjén fekvő grúziai Garedzsiból feltárt két fogból álló alsópliocén lelet (Udabnopithecus garedziensis), mint e nyugati csoport eddig ismert legkeletibb képviselője.

Leletekben leggazdagabb a “középnagyságú” csoport. Tagjai közül a méreteikben a Dryopithecus fontani-hoz nagyjából csatlakozó, de részben gracilisabb alakok, mint a Ramapithecus punjabicus, Rudapithecus hungaricus, Bodvapithecus altipalatus mindegyike mutat egy-két, a többi idetartozó lelettől eltérő jelleget. Ilyen az első gracilis alakja, viszonylag gyenge szemfogai és alig ívelt szájpadlása, a második megrövidült arcrésze, és főként meredeken lefelé álló metszőfogakat viselő, rövidebb és magasabb alsó orrüreg-pereme, végül a harmadiknál a szájpadlás magasabb íve az, amiben eltér a Dryopithecus - feltételezett - jellegeitől. És akkor még nem is említettük, hogy igen komoly - egyelőre csak állatföldrajzi érvekkel indokolható - vélemény szerint a Ramapithecus-típus egyszerűen csak a nagyméretű csoporthoz tartozó Sivapithecus nősténye.

Nem kisebb a zavar a nagyméretű csoportba sorolható alakokat vizsgálva. Ezek méreteik mellett még egy vonatkozásban egyeznek. Ez zápfogaik felépítése, mely kizár minden közelebbi kapcsolatot a Proconsulida-ággal és a cingulum nélküli csoportba sorolható. Azonban a maradványok gyakran igen hiányosak, töredékesek, illetve a csontváz vagy fogazat különböző elemeit képviselik, tehát közvetlenül nem hasonlíthatók össze, így megállapításaink nem egy esetben megerősítésre, vagy kiegészítésre szorulnak - remélhető szerencsésebb új leletekkel.

Következésképp ezt a nagyméretű csoportot legalább háromfelé kell (egyelőre) osztanunk: Az első alcsoportba tartozik a középsőpliocén (kb. 8 millió éves) gorilla-méretű indiai alak, az Indopithecus (melyet egyetlen alsó zápfog képvisel) és a szintén gorilla-méretű, több fajt felölelő Gigantopithecus nemzetség, amelynek 4-2 millió éves leletei a pliocén végéről és az alsópleisztocénból kerültek elő Dél-Kínából. A vaskos felépítés mellett mindenekelőtt elülső fogazatuk, főleg szemfogaik szinte az emberére emlékeztető megkisebbedése és zápfogaik feltűnően magas fogkoronája jellemzi őket. A második alcsoportot a görögországi középsőpliocén végének rétegeiből feltárt, mintegy 8 millió év körüli földtani korú Graecopithecus (Ouranopithecus) maradványai képezik, melyeknél jól észrevehető a szemfogak redukciója, az előbbiekkel összehasonlítva laposabb ínye és ezért az elülső fogak csimpánzra-orángutánra emlékeztető vízszintes elhelyezkedése.

A harmadik (vegyes) alcsoportot a mai afrikai emberszabásúak alkotják (gorilla, csimpánz és bonobó), melyek leletek hiányában egyetlen kihalt csoportra sem vezethetők vissza megnyugtatóan.

Visszatérve Afrikába: a közvetlen emberősként elkönyvelt leletek közül a 4,5 és 2,5 millió év közti időközből egyik sem mutatja az emberréválás legfontosabb, közvetlen jellemvonásait. Ennek lényeges elemei tudniillik a következők: a fogazat lassú kisebbedésével párhuzamosan az arc alsó, foggyökereket hordó részének rövidülése, ami maga után vonja az orr-rész fokozatos kiemelkedését. Eközben a szemfogak metszőfog-méretre redukálódnak, az elülső fogak egyre meredekebb, végül függőleges állásúvá válnak. Mindez együttesen azt eredményezi, hogy az “állati arc" az emberi arccá alakul át.

Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy az előbb említett 4,5-2,5 millió év közti időszak általában elfogadott “emberelődei”: Ardipithecus - Australopithecus - Plesianthropus - Paranthropus - Zinjanthropus az emberi koponya-szabás helyett fokozatosan orángután-szerűen előre meghosszabbodó “ajakperemet” vettek fel - de az elülső fogak (a mai emberét meghaladó fokú) megkisebbedésével párhuzamosan! Ez a tény mutatja a Rudapithecus-arckoponya viszonylagos rövidségének és főleg az elülső fogak meredekebb állását lehetővé tevő, rövid-magas (meredek) csontos "íny-állás"-nak a jelentőségét a fejlődésben, ami a mai emberfaj (Homo sapiens) mássalhangzó-képzését, így beszédkészségének és mai bonyolult kommunikációs képességének kifejlődését tette lehetővé.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a 2,5 millió évesnek meghatározott korú, legkorábbi már embernek (Homo) tekinthető kelet-afrikai leleteknél alig későbbi (2 millió év körüli) időből, Jáva vulkáni üledékeiből ismerünk hasonló fejlettségű embert képviselő gazdag maradvány-együttest.Tekintettel arra, hogy a két előfordulási területet (Kelet-Afrika és Jáva) több ezer kilométernyi tenger választja el (az Indiai Óceán), aligha gondolhatjuk, hogy a két terület közt akkor kapcsolat állhatott volna fenn. Ugyanakkor az ember kettős eredetének lehetősége sem jöhet számításba, mert - még ha a Ramapithecus-maradványok nem is tekinthetők nőstény Sivapithecus-nak - az indiai emberszabásúak eltűnése és a jávai Homo-megjelenése között 5-6 millió éves űr tátong. Igaz viszont, hogy Kelet-Afrikában sem kisebb ez az idő-hézag. Hozzá kell még tennünk, hogy Kína déli felében ugyanebben az idősávban (7-8 millió év) az eddigi leggazdagabb emberszabású-leletanyag került felszínre (több, mint az európai és az afrikai anyag együttvéve). A ma Indonéziára korlátozott orángután-vonal leleteit is Kína pliocénvégi-pleisztocén üledékei szolgáltatták.

Visszatérve a Homo-vonalra: az első eszközleleteket a kelet-afrikai Oduvaiból, illetve a jávai Trinilből és a kelet-kínai Choukoutienből kerültek napvilágra, majd Európa alsópleisztocén-végi és főleg középsőpleisztocén (400-700.000 éves) képződményeiből (Mauer, Vértesszőlős, Petralona, Bilzingsleben, Atapuerca, stb.). Létrehozója a helyi fajtákra elkülönülő Homo erectus gyűjtőnév alatt regisztrált csoport, mely fokozatosan nagyobbodó agyüreg-méreteivel is mutatja az emberréválás folyamatát. Ennek a fejlődési iránynak utolsó lépéseként kell említenünk a Homo neanderthalensis néven ismert ősembert, amely 30-35.000 évvel ezelőtt tűnt el az Óvilág mindhárom földrészéről, hogy átadja helyét a ma emberének.

A mai ember agyürege azonos méretű, sőt nem ritkán kisebb, de a Homo neanderthalensis-szel ellentétben agykoponyája meredek homlokú és az arckoponya fölé tornyosul. Elődjével szembeni lényeges megkülönböztető jegye, hogy a fogazat lassú méret-csökkenésével lépést tartó állkapocs-rövidülés során annak csak a foggyökereket tartó felső pereme rövidült meg (húzódott vissza), míg az állkapocs alsó pereme, mely a nyelvmozgató izom tapadási (rögzítési) helye, hosszát megtartotta és ezzel létrejött az állcsúcs. Ez ugyanis a Homo sapiens - nem jelentőségének megfelelően értékelt - függőleges fog-, illetve ajak-állását eredményezte. Ez tette képessé - az állatvilággal éles ellentétben - a mássalhangzók kimondására, következésképp (indulat-szavak helyett) artikulált szótagok képzésére, vagyis a beszédre - ami a gondolkodó embert gondolatait szavakban kifejezni és így továbbítani képes lénnyé tette. További fejlődése - az azóta eltelt idő (földtani mértékkel mért) rövidsége miatt is - már nem az anatómiai, hanem a gyorsabb lépésben haladó kulturális evolúció kutatójának, a régésznek a hatáskörébe tartozik.

A törzsfát több ponton még tisztázatlan részletkérdések terhelik. Egyik ilyen az orángutánhoz vezető fejlődésnek az útja. Évszázados vita kísérte a ”Palaeopithecus”=Sivapithecus-Bramapithecus, Sugrivapithecus és más neveken nyilvántartott indiai emberszabású maradványokat, mígnem egy váratlan, az előbbiekkel szemben csaknem teljes lelet, a "név nélküli" pakisztáni GSP-15.000 számú koponya rávilágított, hogy mindezek - a hasonló korú kisázsiái Ankarapithecus-szal együtt - az orángután (Pongo) fejlődési vonalába tartoznak. Ezt a nagyméretű alakokat magában foglaló csoportot a többi nem-Proconsulidától - a lombkoronában függeszkedve mozgó (négykezes) végtag-felépítés mellett - főleg az igen jellemző koponya-alak különbözteti meg. Ugyanis, míg a többi emberszabásút a szemüregek közt elhelyezkedő széles orrgyök (emiatt széles koponya) jellemzi, addig az orángután-evolúció valamennyi ismert tagját (tehát kb. 8 millió év óta leletekkel igazoltan) igen keskeny orrgyök és ebből következően szűk szemállás, valamint mélyen “behorpadtorrtájék különbözteti meg tőlük. Ezt még feltűnőbbé teszik a vízszintesen messze előrenyúló, lapátszerű metszőfogak. Legkorábbi ismert leleteik és mai képviselőik közt a legfeltűnőbb különbséget a mai hím oráng erősebb metszőfogai és hatalmas szemfogai mutatják. Mindeme egyezések mellett azonban a Pongidák hirtelen felbukkanása a pliocén közepén (7-8 millió évvel időszámításunk előtt) nem nyújt közvetlen leágazásának idejére és helyére biztos támpontot.

* * *

Az emberréválás folyamatának fő vonalai tehát világosan kirajzolódnak, számos részlet tisztázása azonban még sok további leletanyag feltárását igényli - és nem utolsó sorban sok, fegyelmezett (és nem szenzációhajszoló) munkát követel meg.