Öskori iparvidék a Bakonyban A Veszprémi Laczkó Dezső Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása 1995. március 15-1995. december 31. * Rendezők: Biró Katalin-Regenye Judit Veszprém 1995 Szentgál - A tűzköveshegyi bánya és a füzikúti település térképe Bevezető Ez a kiállítás két őskori ásatás együttesen 10 éves kutatásának eredményeit mutatja be. Mindkét ásatás a Bakony déli részén fekvő gazdag nagyközség, Szentgál határában folyt. Az egyik ásatás 1983-85 között, majd néhány éves megszakítás után 1993 óta ismét tart. Ennek célja a szentgáli Tűzköveshegyen lévő őskori tűzkőbánya feltárása. A másik ásatás a bányától 3 km-re fekvő újkőkor végi települést tárta fel 1986-88 között. A két ásatást nem csak a lelőhelyek földrajzi közelsége köti össze: az egymással szoros kapcsolatban levő kutatások célja az őskori tűzkőbányászat megismerése volt az egykori települési viszonyok és a társadalmi hátter tükrében.. Kiállításunk e kutatások eredményeit felhasználva az újkőkori ember technológiai ismereteit és életmódját kívánja bemutatni. Az ismeretek elmélyítését szolgálja a kiállításon felállított számítógépes"képeskönyv",amelynek böngészését szeretettel ajánljuk mindazoknak, akik technikai eredményeink korai szakaszát kívánják alaposabban megismeni. A Szentgál-tűzköveshegyi kovabánya A bányászat a mai fejlett eszközökkel is nehéz fizikai munka. Öseinket még nem segítették a fémből készült eszközök és a gépek. Ennek ellenére, már a legkorábbi időkből is ismerünk olyan nyersanyag kitermelő helyeket, ahonnét az egykori emberek szerszámaik anyagának különlegesen alkalmas anyagokat gyűjtöttek, amelyeketmai fogalmainkszerintleginkább bányahelyekkéntírhatunk le. A legkorábbi bányák többnyirekőeszköz nyersanyagokbeszerzésére, elsősorban a pattintott kőeszközök készítésére alkalmas kova nyersanyag kitermelésére létesültek. Ezeket a kőzetpontos megnevezésenélkül általában "kovabányákként" említik. Az egykori szerszámok jelentős részét, például a szerves anyagból készült fa botokat, ásókat, ékeket vagy abőrből, háncsból készült tároló- és szállítóedényeket csak néprajzi adatok, kísérletek alapján feltételezhetjük. Ritka szerencsével ezeknek a múlandó anyagú szerszámoknak a nyomait megfigyelhetjük a talajban vagy a megmunkált eszközökön. A kovabányákban leggyakrabban talált munkaeszöz az ütőkő. Az ütőkövek többnyire maroknyi kvarcitkavicsok, de akadnak egészen nagy méretű "kalapácsok" is. Ezekkel a tűzkőpadokat közvetlenül is megdolgozhatták, de feltételezéseink szerint a rétegek fellazítását ékekkel, a természetes nedvesség és a hőhatások (tüzelés) együttes alkalmazásával érték el. A kibányászott tűzkőtömböket azután a kisebb ütőkövekkel megfelelő méretű, szállítható darabokra igazították . A bányászott nyersanyag A Tűzköveshegy nevében is őrzi, talán évezredek óta, a hegy kincsének emlékét. A tűzkő a kovakőzetek egyik fajtája. Uralkodóan SiO2 (szilicium-dioxid) összetételű ásványokból, kvarcból és kalcedonból áll. Nevét a tűzgyújtásban játszott szerepéről kapta. Még a századforduló után is, a pásztoremberek holmijából nem hiányozhatott a tűzszerszám: kova, acél és különleges módon gyúlékony tapló. A "Kovásdomb", "Tűzköves" nevet a mezőt járó emberek előszeretettel adták azoknak a domboknak, lejtőknek, ahol bőven lehetett tűzkövet találni. Ezek a határrészek nagyon gyakran őskori településeknek, bányahelyeknekvagyműhelyeknek bizonyultak. A fémek megismerése és általános elterjedése előtt ugyanis a szerszámok jelentős része "kőből", azon belül is jól alakítható, tartós és kemény kovakőből készült. A szentgáli Tűzköveshegy a kova nyersanyag természetes forrása. Az itt előforduló kovakőzet - pontosabb nevén, radiolarit - hosszú évezredeken át látta el a Dunántúl északi részét a kőszerszámok nyersanyagával. Mi is az a radiolarit? A radiolarit a kovakőzetek közé tartozik. A szilicium- dioxid (SiO2) ásványai közül uralkodóan mikro- és kriptokristályos kvarcból és kalcedonból áll. Tömegének legnagyobb részét kovavázas egysejtű élőlények, sugárállatkák vázelemei építik fel. A kőzet a meleg vizű óceánok legmélyebb régióiban keletkezik. A jura időszak közepétől az egyenlítővel párhuzamos, un. ekvatoriális helyzetű nagy óceán, a Tethys mélyebb régióiban képződött radiolarit rétegek Spanyolországtól a Himalájáig végig megtalálhatók az Alpi hegység rendszerben. A radiolarit egyáltalán nem ritka kőzet. A helyi földrajzi és földtani körülmények azonban jelentősen befolyásolhatják minőségét, tulajdonságait és a kitermelés nehézségét. A szentgáli Tűzköveshegyen található radiolarit különlegesen homogén, tektonikus töredezettségtől mentes. Más lelőhelyekre kevéssé jellemző élénkvörös, mustársárga, tetszetős színváltozatokban fordul elő. Anyakőzete, amelyet porózus szövetéről és nyers fehér színéről porcelanitnak neveznek, uralkodóan opálból áll és sokkal könnyebben bányászható, mint pl. a gerecsei kovás mészkőrétegekben előforduló radiolarit. A rétegek kedvező fekvése és a jó megközelíthetőség is bizonyára közrejátszott abban, hogy a szentgáli Tűzköveshegy vidékén alakult ki Magyarország eddig ismert legnagyobb bánya- és műhely komplexuma. Öskori falvak a tűzkőbánya körzetében A szentgáli Tűzköveshegy környéke, ritka kivételektől eltekintve, lakatlan volt az őskorban. Bizonytalan megtelepedési nyomokat említenek az őskőkorból a szomszédos Városlődhatárából; említésre méltó település azonban a neolitikum végéig sehol sem található. Az újkőkori földművelés számára a hegyvidéki terület nem volt vonzó. Ezért, annak ellenére, hogy a nyersanyag hasznosítása (feltételezéseink szerint, bányászata is) folyamatos az évezredek során, a bánya környéke - rövid időszakot kivéve - a bronzkor végéig lakatlan. A terület kiaknázását valószínűleg rendszeres expedíciókkal oldották meg az egy-két napi járóföldről érkező kovabányászok. Az expediciókat valószínűleg koratavasszal, hóolvadás után tarthatták, amikor a sűrű aljnövényzet még nem borítja az erdőt, és az éjszakai fagyok is hatékonyan segíthették a bányászok munkáját. A neolitikum végén a kovabánya területének kiaknázására és védelmére egy nyolc településből álló "gyűrű" vette körül a lelőhelyet. A települések életében a kőanyag feldolgozása szemmel láthatóan jelentős tényező volt. A telepek sűrű elhelyezkedése a korábban lakatlan területen mindenképpen a fokozott területvédelem vagy intenzívebb kitermelés érdekeit szolgálhatta. A tűzköveshegyibányahasználatánakidőbeli, mennyiségbeli határai A régészek az általuk feltárt leletek, objektumok korát többnyire a leletek formai jellemző alapján tipológiai módszerrel határozzák meg. Ennek lényege, hogy az egyes használati tárgyak a formai hasonlóság alapján jellemző típusokba sorolhatók, ezek a típusok pedig az idő folyamán jellemzően változnak, fejlődnek. Kidolgozott tipológiája van a legtöbb őskori tárgy-csoportnak, így a kerámiának, a fémeknek és a kőeszközöknek is. A kőeszközök tipológiai rendszerét azonban elsősorban a paleolitikum (őskőkor) idejére dolgozták ki, azon belül is a retusált eszközökre. A pattintott kőeszköz készítés alapvető módszerei már a felső paleolitikum idejére (kb. i.e. 30.000-i.e. 10.000) kialakultak, amihez képest a kerámialeleteket is tartalmazó újkőkori és későbbi közösségek már nem hoztak lényeges technológiai újítást. A műhelyek, kitermelőhelyek anyaga jobbára olyan "selejtes" szilánkanyagból, rontott eszközökből áll, amelyek nagyon kevés tipológiai adatotszolgáltatnak. A bánya- és műhelyterületek korának meghatározása ezért nagyon nehéz feladat. Általában a bánya- és műhelyterületek korát közvetlenül olyan leletekbőllehetmeghatározni,amelyek hagyományosrégészetivagytermészettudományos kormeghatározásra alkalmasak. Ez lehet kerámia töredék, radiokarbon kormeghatározásra alkalmas szénült fa vagy csonteszköz. Sajnos, a Tűzköveshegyen mindeddig nem találtunk olyan kormeghatározó értékű leletet, amit a bányászattal egyértelmű kapcsolatba lehet hozni. Ezért a bányászat időtartamát közvetett módszerekkel, a nyersanyag régészeti elterjedésének vizsgálatával határoztuk meg . A Tűzköveshegyen bányászott jellegzetes nyersanyag már Veszprém me gye legidősebb régészeti lelőhelyén, a lovasi festékbánya kitermelő gödreiben is előfordul. Ettől kezdve a nyersanyag felhasználása a történeti korokig folyamatos. Különösen intenzíven használták az innen származó radiolaritot a neolitikum idején. A kovaeszközök felhasználása nem ért véget az újkőkorral. A fémek használatát már ismerő korszakokban is használtakpattintott kőeszközöket, eredeti funkciójukban egészen a vaskorig. Szentgál-Füzi-kút, egy újkőkori telep feltárása Mit jelent az újkőkor? Az "újkőkor" elnevezés az eszközkészletben beállott jelentős technikai változásra utal. A korábban kizárólag pattintással (= leütéssel) készített eszközök mellett megjelennek a csiszolt kőeszközök is. Ma már tudjuk, hogy ez a technikai változás csak része egy sokkal fontosabb történeti változásnak. Ezt három tényezővelszoktákjellemezni:élelemtermelés, letelepült életforma és ebből következően állandó falvak léte. Az emberiség történetének legdöntőbb fordulata játszódott le, amikor e három tényező hatására az új világ létrejött. Az újkőkor történeti adatai Az újkőkor a Dunántúlon az i.e. 6. évezredben kezdődött el és a 4. évezredben ért véget. Az akkori népeket írásos források hiányában nem tudjuk néven nevezni, de még körülírni sem, hiszen nem tudjuk, hogy egy azonos anyagi kultúrájú csoport nép volt-e, vagy egy törzs csupán. Ezen a vidéken két régészeti kultúra követte egymást az újkőkorban. A földet elsőként megművelő nép a vonaldíszes kerámia kultúrájának népe volt. Mintegy 500 évig éltek Európa löszvidékein, így a Dunántúlon is. A 6/5. évezred fordulóján a Dráván túlról kisebb népcsoport érkezett, alig 20 falujukat ismerjük. Nagyon hamar, 100-200 év alatt beolvadtak az őslakosságba. Nagyjából abban az időben alakult ki a másik nagy régészeti műveltség, a lengyeli kultúra. Nevét a Tolna megyei Lengyel községben talált leletekről kapta. Ez a kultúra mintegy 1000 éven át tartott, egészen a rézkor közepéig. A kiállításon bemutatott település ebbe a kultúrába tartozik, az újkőkor és a rézkor fordulóján élt. Szentgál nyugati határában, az Urkútra vezető országút mellett, meredek domboldalon találtuk meg az őskori viszonyok közt meglehetősen nagy területű, 700x500 m kiterjedésű települést. Három évig tartó munka során feltártuk egy ház leégett omladékának maradványait és további részleteket a településből. A ház helyét a falából megmaradt sártapasztás jelezte, amely kiégett a tűzben és megőrízte a vesszőfonat lenyomatát. Gödröket ástunk még ki, egykori szemétgödröket különböző mennyiségű leletanyaggal: kerámiával, égett sártapasztöredékekkel. Az állatcsontok sajnos nem maradtak meg, felszívódtak a talajban. Találtunk továbbá 2 sírt is a telepen. Az egyik hamvasztásos volt, a csekély mélységbe ásott hamvakat és mellé tett edényt a szántás szinte teljesen elpusztította. A másik egy vízmosás alján, vastag iszapréteg alatt fekvő női csontváz. Az ásatási helyszínt szemlétető makett eredeti helyzetükben mutatja be mindezeket a leleteket. A település feltárása alkalmat adott arra, hogy rekonstruáljuk az újkőkor végi emberek életmódját, technikai színvonalát és a munkafolyamatokat - részben valóságosan, részben rajzban. Az ásatás leletei alapján rekonstruált falurészlet természetesen csak elképzelt, így együtt nem fordult elő minden lelet. Célja, hogy bemutassa a jellemző mindennapi tevékenységeket: a kőmegmunkálást, az őrlést, az edénykészítést, és utaljon a földművelésre és állattenyésztésre mint alapvető megélhetési forrásokra. Az újkőkor technikai színvonaláról akkor kapunk reális képet, ha összevetjük azzal a színvonallal, amelyet az őskor későbbi évezredei produkáltak. A házépítés technikája az egész őskor folyamán lényegében azonos volt. Építőanyag a fa, az agyag és a nád vagy lomb. Az újkőkor kezdetén a földművelés, állattenyésztés mellett a letelepült életmód és az ezzel járó szilárd, épített házak megjelenése jelentette az emberiség történetének ugrásszerű változását. Az első földművelő nép lényegében kifejlesztette azt a háztípust, amely a városiasodásig az alapvető európai háztípusnak számított. Egyetlen technikai nehézségük volt csupán, nem tudták az áthidalást megoldani, ezért a házak belsejében oszlopokkal támasztották alá a tetőt. Mintegy 500 évvel később, még az újkőkor idején az ácsmesterség fejlődésével sikerült ezt a problémát megoldani, eltűnt a lakótérből az oszloperdő. Az újkőkori ház szerkezete fából készült. A cölöpöket kb. 1 m mélyre ásták a talajba. Az oszlopok közét sövényfonattaltöltöttékki,végülagyaggal tapasztották be. A házak hossza 10-40 m között váltakozott, szélessége 6-7 m volt. Az újkőkori paraszti közösségek életmódja minden vonatkozásban hasonlít bármely más földművelő nép életmódjára, sőt sok tekintetben azonos a középkori paraszti életmóddal azzal a különbséggel, hogy ekkor még nem ismerték a fémeket. A háziasítás során minden bizonnyal kialakultak már az elemi technológiai ismeretek. A tradíció évezredeken át megőrízte ezeket az ismereteket, azokon érdemben csak a gépesítés változtatott. A falu lakosságának életritmusát - mint minden parasztemberét - a mezőgazdasági munka ritmusa határozta meg. A tevékenységek az élelem előállításából és az ehhez szükséges munkaeszközök elkészítéséből tevődtek össze. A közvetlen élelemszerzésen túl két további alapvető tevékenységet folytatott még az ember. Szüksége volt nyersanyagraaszerszámaihoz,következésképpen nyersanyag után kutatott és azt bányászta, másrészt kereskedett vele. A földművelés technikai színvonalát illetően az előzőekhez hasonló helyzetet tapasztalunk. A több évszázados termesztési rutin következtében mire Európában teret nyert a mezőgazdasági termelés, a technológiai fogások gyakorlatilag kikísérleteződtek. Az egyes munkafolyamatok rekonstruálása nehézségekbe ütközik, mert a fából készült eszközök nem maradtak fenn, anélkül pedig csak feltételezésekre vagyunk utalva. Kezdetbenaz erdőkrovására nyertek szántóföldet égetéssel. Ez azonban csak rövid ideig tarthatott, mert nagyon területigényes módszer. Kísérletekkel bebizonyították, hogy monokulturás, trágyázás nélküli,állandóterületentörténő gazdálkodás is eredményes lehetett. A szántás módja ma még vitatott. A kőbalták kapaként való értelmezését nem mindenki fogadja el, van aki szerint kizárólag favágószerszám volt. Szóba jöhet még az ásóbot, de az itteni talajok ismeretében legalábbis az újkőkor második felében kénytelenek vagyunk valamilyen faeke létét feltételezni. Az aratás sarlóval történt. Ez a legősibb mezőgazdasági szerszám, amely fennmaradt. Kis éles kőpengékből készült az éle, amelyeket állati állkapocsba vagy fába fogtak. Aratás után további műveleteket kell a gabonával végezni míg az asztalra kerül. A cséplés bottal történhetett. Az árpa jól csépelhető így, a búzát azonban előbb pörkölni kell, mert egyébként nehéz a szemtermést kinyerni a pelyvalevelek közül. Az őrlést kézzel, őrlőkő segítségével végezték. Használati eszközök és készítésük Az újkőkorban és még jóval később, egészen a bronzkor végéig a legfontosabb munkaeszköz a pattintott kő volt. A pattintás alapvető fogásait már az őskőkorban kidolgozták. Szinténősi eredetű a csiszolás technikája. Az eszköz funkciója döntötte el, hogy melyik eljárást alkalmazták. Sarlónak pl. alkalmasabb volt a pattinték, de favágáshoz nagy, kemény kőből csiszolt balta kellett. A balta készítése pattintással kezdődött, kialakították a megfelelő formát. Ezután homokkő csiszolólapon nedves homok hozzáadásával simára csiszolták a követ. Eleinte a baltákat rákötözték a nyélre, később azonban a jobb nyélre erősítés végett átfúrták őket. A fúrás technikailag nem je-lentett többet, mint a csiszolás, mindkét esetbena nedves homok dolgozik. A csonteszközök /árak, tűk/ csiszolása hasonlóan történt. Az újkőkori háztartásokban az ásatásokon talált nagy mennyiségűcseréptöredékből következtetvesok agyagedény lehetett. A fazekasság a földművelést követően alakult ki, a letelepült életmód egyik jellemző velejárója volt. Az újkőkorban korong és égetőkemence nélkül készültek a sokszor magas színvonalú, egyedileg díszített edények. A tűzkő szerepe az őskor után A fémeszközök használata - különösen a kevésbé értékes vas eszközök elterjedése - lassan háttérbe szorította a tűzkövet, mint eszköznyersanyagot. A kovakőnek egyes jellemzőtulajdonságai,elsősorbankeménysége, napjainkig sokoldalú felhasználásra nyújtottak alapot. A kovának az a tulajdonsága, hogy ütésre szikrázik ("tűzkő"), előtérbe került a jól pattinthatóságával szemben. Pásztorkészség részeként acéllal összeütve, tapló segítségéveltűzgyújtásra használták,a népvándorláskortól egészen napjainkig. Ipari méretű felhasználására a 16. századtól a fegyvergyárátás területén került sor. A köves gyújtás elve 300 éven át alapul szolgált a lőfegyverek elsütőszerkezetéhez. Ma elsősorban nagytisztaságú őrleményeket gyártó malmokban és ékszerek készítésére használják.

Tartalom * Krónika * Cikkek * Képek