Műtárgyak, restaurálás és tudomány

Timárné dr. Balázsy Ágnes (†)

Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

Korek József a „Muzeológia alapjai” című könyvben említést tesz arról, hogy Krétán már az i.e. II évezredben leltárba vették a kultikus és felajánlási tárgyakat és feljegyzések vannak arrról, hogy azokat tisztították és karbantartották.[i] A konzerválás kezdete egy időre tehető azzal, amikor a Homo sapiens elkezdett tárgyakat készíteni, amelyeket - ha károsodtak - meg kellett javítani.[ii] A középkorban nagy művészek, mint pl. Michelangelo egészítettek ki ókori töredékeket, nem feltétlenül az eredetiségre törekedve, hanem a saját művészi elképzelésük alapján. A használati vagy vagyont jelentő tárgyakat kézművesek javították, állították helyre. Sokan még ma is egyszerű kézműves munkának fogják fel a restaurálást. A természettudományos felkészültségű szakemberek a múlt század derekán kezdtek behatóbban foglalkozni az érmetisztítással, a helyi ásatások, illetve a görög és más területekről bekerülő leletek tisztításával, konzerválásával. A Berlini Királyi Akadémia századeleji restaurátorműhelyében nagy fadézsákban, állandóan cserélt vízben sótalanították a kerámiatöredékeket.

Nagy szükség is volt a természettudományos szakértelemre, hiszen a fémkorrózióról például még a 19. század közepén is azt gondolták, hogy bakteriális eredetű és ugyanúgy fertőzés útján terjed, mint a pestis, innen is ered a bronzpestis, ónpestis szó. Steffensen, a koppenhágai Nemzeti Múzeum konzervátora 1867-ben ennek megfelelő „kúrát” írt elő: „a beteg, fertőzőtt rétegeket a fémtárgyról úgy távoltjuk el, hogy vörösre izzítjuk, majd híg kénsavba mártjuk, így a beteg rész lepattan.” Szerencsére megjegyzi, hogy ez a módszer csak akkor hatásos, ha még van fémmagja a tárgynak. [iv] A 20. század elejére azonban már számos publikáció foglakozik a fémkorrózió kémiai, elektrokémiai eredetével. Friedrich Rathgen századeleji laboratóriumában a fémleleteket kloridmentesítő folyadékban kezelték, minthogy ő már a kloridokat tette felelőssé a fémkorrózióért.[vi]

E rövid, restaurálástörténeti bevezetőből kitűnik, hogy a restaurálás - bár igényel kreativitást és kézügyességet - mára interdiszciplináris tudománnyá fejlődött, amelyben a szakma sokkal járul hozzá a történettudományokhoz, ugyanakkor ehhez felhasználja a fizika, a kémia és a biológiai tudományok eredményeit. Amikor pedig restaurálásról dönt, a filozófia és az etika tudományát hívja segítségül. A következőkben e felsorolt területekről hozok néhány esettanulmányt.

Hogyan járul hozzá a restaurátor a történettudományhoz?

Amikor a régészben vagy történészben eleve olyan kérdések merülnek fel, amelyekre a restaurátortól várja a választ, akkor a restaurátor szerepe nyilvánvaló. Számos olyan helyzet fordul elő azonban, amikor a régészben vagy történészben felmerülő kérdés vagy egy felfedezés éppen a restaurátor által a tárgyon feltárt részletek eredménye. Ma is élénk vita folyik szakmán belül például a régészeti fémedények, fémtárgyak „eredeti” formára való kikalapálásáról. Corfield az Antiquity 1988-as számában ezzel kapcsolatban egy olyan nézetet közöl, amely szerint a restaurátornak - és a muzeológusnak - a tárgy azon formáját kell megtartania vagy helyreállítania, amelyben több kultúrtörténeti, történeti információt hordoz.[vii] Amikor Horváth Péter, a kaposvári múzeum restaurátora egy Lengyeltótiban előkerült lábvért-lelet restaurálásába fogott, az ásató régésszel együtt hozta meg a döntést. Az eredetileg domború lemez-lábvértet a temetés idejében kilapították, majd hossztengelyére merőlegesen többszörösen összehajtották, a hajtási éleket helyenként összekalapálták, így helyezték a sírba (1. kép) [A Lengyeltótiban előkerült lemez-lábvért]. A talált állapot tehát a sírbatétel módjáról tanuskodott. Ebben a formában azonban homály fedi a tárgy motívumkincsét, készítéstechnikai jellemzőit, amely jelentős információs értéket képvisel. Ezért mind a muzeológus mind a restaurátor a kihajtogatás és az eredeti forma visszaadása mellett döntött. A beavatkozás előtt gondosan dokumentálták a lelet állapotát. A kihajtogatás (2. kép) [A lemez-lábvért kihajtogatása], az analógiák és a méretek alapján a feltételezhető „eredeti” formára alakítás után jól kivehetők a motívumok, amelyek - mint kiderült - finomabb megmunkálásúak, mint néhány más, épebben megmaradt , hazai gyűjteményben őrzött lemez-lábvértté (3. kép) [A restaurált lemez-lábvért].[viii]

Habsburg Rudolf 1881-es esküvőjére cseh arisztokrata hölgyek a prágai Týn templomot ábrázoló ötvösremeket adtak nászajándékba a trónörökösnek. A historizmus ötvösművészetének ezen alkotását a sors a pannonhalmi bencés apátság kincstárába sodorta és Szőke Balázs, a Magyar Nemzeti Múzeum ötvösrestaurátora diplomamunka restaurálásul választotta. Minthogy annak belső részeiben is jelentős korróziót lehetett észlelni, a kb. 70 szétszedhető elemből álló tárgyat elkezdte részekre bontani. Ekkor derült ki, hogy az ötvösremek valójában ereklyetartó: 4 cseh nemzeti szent, Szent Vencel, Szent Adalbert, Nepomuki Szent János és Szent Ludmilla ereklyéit foglalja magába. [ix]

Az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona az az 1576-os datálású, bőrborítójú, német reneszánsz könyv, amely tanulmányozhatatlan állapotban várt a restaurálásra. Miután Benedek Éva, erdélyi restaurátor hallgató óvatosan szétbontotta a könyv kötését, a törékeny lapokat fertőtlenítette és vízben kitisztította. A hiányokat papíröntőpéppel kipótolta. Ezután a lapokat az eredeti technikával újból összefűzte. A bőrborító restaurálása után összeállította a darabot és úgy adta át a történettudománnyal foglalkozó kutatóknak, hogy ők most bátran tanulmányozhatják a benne foglaltakat. [x]

Magyarországon közismert a váci Fehérek Templomában lévő kripta 1994-es kiürítésekor a Tragor Ignác Múzeumba került hatalmas, 18-19 századi koporsó és leletegyüttes. Sok volt a datált darab, amely évszámot viselő koporsóból került elő, de voltak olyanok is, amelyek az osszáriumból, minden származásra vonatkozó információ nélkül jöttek napvilágra. A penészes, bomlástermékekkel és zsíros szennyeződésekkel borított bőrdarabokat fertőtlenítették, kitisztították és megpuhították, majd Kissné Bendefy Márta az MNM vegyész-restaurátora - az eredeti készítéstechnikai nyomok alapján az összetartozó darabokból rekonstruált egy lábszárvédőt. Magyar gyűjteményben és levéltári adatokban nyomát sem találta hasonló lábbelinek, ezért nyugat-európai, ezen belül katonai viselettörténeti munkákban kereste az analógiákat. Diderot Enciklopédiájában talált is egy lábszárvédő rajzot, aminek az lehet az oka, hogy a francia dragonyosok a XVII. századtól viseltek lábszárvédőt, mint ahogy később más nyugati hadseregben is. Nem úgy a magyar hadseredben, ahol a magyar katonák csizmát vagy magasszárű fűzős cipőt hordtak. Ezért a muzeológus és a restaurálást végző szakember külföldi személyt gyanítottak a lábszárvédő valamikori gazdájaként. Mivel a lelet, elhelyezkedése alapján a korai temetkezésekből maradhatott fenn, Ráduly Emil néprajzkutató kigyűjtötte azok nevét akiket az anyakönyv szerint 1730 és 1789 között temettek a kriptába, nem volt koporsójuk és felnőtt férfiak. Az így kapott 17 személyből valószínűleg kizárhatók a magyarok, nemesek polgárok egyaránt. A fennmaradó 4-5 személy közül a legvalószínűbb, hogy az 1740. március 5-én eltemetett Josephus Choronfeld lehet a tulajdonos, akinek a neve mellé azt is fontosnak tartották följegyezni, hogy „hadi biztos”. [xi] A szépen sikerült restaurálás pedig méltó ahhoz a tényhez, hogy az ilyen szabású lábszárvédőkből feltehetőleg ez az egyetlen fennmaradt pár Magyarországon.

Hogy a fizikának milyen alapvető szerepe van a röntgensugarak felfedezésében és használatában, közismert. Minden régész és restaurátor él a röntgenezés adta lehetőséggel, mint pl. Bruder Katalin az MNM főrestaurátora, amikor egy honfoglaláskori szíjvég ezüst tausírozását világosan látta a Hutai Gábor restaurátor (MNM) által készített röntgenfelvételen és ennek ismeretében sokkal könnyebb volt a tárgy tisztítása oly módon, hogy a tausírozást épen megőrizte.

Járó Márta vegyész (MNM), sok más téma mellett a történeti textiliákon található fémfonalak készítéstechnikai és anyagvizsgálatával is foglalkozik. Datált minták több, mint 10 éve folyó, statisztikailag feldolgozott vizsgálati eredménye alapján máig több, mint 40 féle különböző készítéstechnikájú fémfonalat tudott azonosítani. A mikroszkópos és elektronmikroszkópos elemzés nyújt segítséget a fémfonal morfológiájának meghatározásához, míg az elektronsugaras mikroanalízis adatai a készítésre felhasznált anyagokról adnak felvilágosítást.

Zamárdi avar kori temetőjéből kerültek elő olyan szíjvégek, amelyek mikroszkópos megfigyelésekor Vámos Ilona kaposvári főrestaurátor szokatlan színű korróziótermékre, illetve valamilyen massza jelenlétére figyelt fel (4. kép) [Zamárdi, avar szíjvég] (5. kép) [Viaszbetétre „spanyolozás” utaló nyomok a szíjvég ékvéseteiben]. Ezek az anyagok a szíjvégek díszítéséül szolgáló ékvésetekben helyezkedtek el. Elektronsugaras mikroanalízis, röntgenemisszió és gyorsított ionsugaras PIXE analízis segítségével nagymennyiségű réz és ón jelenlétét mutatták ki a masszában, amely a fémösszetételtől függően zöld, türkizkék és fekete színt adhatott. Gázkromatográfiával gyanta és viasz keverékét mutatták ki. Eszerint az ékvésetekbe töltött, különböző színű masszákkal díszítették e darabokat, amit ma spanyolozási technikaként ismerünk. E felfedezések után merte a restaurátor feltenni azt a kérdést, hogy talán nem is az avarok „spanyoloztak” , sokkal inkább a spanyolok „avaroztak”. [xii]

A budapesti Sándor Palotában folyó ásatások során a 13-16. századi ferences kolostor romjai közül előkerült egy kis Jézust a kezében tartó Mária szobortöredék (6. kép) [Festett Mária-szobor a budai várból] (7. kép) [A mintavétel helye]. Török Klára vegyész-restaurátor és Kriston László fizikus a festett részekről vett pici mintákat műgyantába ágyazták, majd azt addig csiszolták, amíg egy szép rétegcsiszolatot nem kaptak (8. kép) [Vékonycsiszolat a festékrétegből, fluorit kristályokkal]. A mintákat nemcsak mikroszkópi úton, hanem röntgendiffrakcióval is megvizsgálták. Így derült ki, hogy a kékeslila festett réteg pigmentje fluorit (CaF₂), amit Magyarországi darabon először azonosítottak és egészen eddig úgy tartották, hogy csak német és osztrák festményeken fordul elő. Ezekután lehet találgatni, hogy a szobron talált fluoritot egy német vagy egy magyar mester hozta-e Magyarországra vagy esetleg a Velencei hegységből származik, ami hazai forrásra utalna. E kérdések föl sem merülnének, ha nem végezték volna el a kutatók a pigmentvizsgálatokat.[xiii]

A Néprajzi Múzeum muzeológusa a hatvanas években Peruban gyűjtött egy különleges négyes babát. Mindenki egyetértett abban, hogy unikális darab. Amikor Torma László főrestaurátor mikroszkópi képük alapján azonosította a tárgyat alkotó szálasanyagokat, kiderült, hogy a szemeket és a szájakat mintázó varrás szintetikus fonalból készült.[xiv] A tárgy tehát annyira unikális, hogy több ilyen nem is létezik: a peruiak pre-Columbian múmialepleket használnak legújabbkori alkotásaik elkészítésére és ezzel a félig-eredetiséggel vezetik félre a vásárlót (9. kép) [A Néprajzi Múzeum 82.100.1 leltári számú perui textiltárgyának rajza][xv].

A Magyar Országos Levéltár tulajdonát képező 19. századi, pergamen- és papírlapokból álló oklevél feltehetőleg hosszú időt töltött nedves körülmények között. A nedvesség és a penészgombák enzimjei hatására a lapok mechanikailag erősen meggyengültek, törékenyekké váltak. A MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében végzett, táptalajra oltott minták vizsgálatából az derült ki, hogy egy Aspergillus fajba tartozó és egy egysejtű élesztőgomba telepedett meg a lapokon, melyek a papír cellulózát bontották le a legnagyobb mértékben. Az oklevél lapjai között megbújt lárvabőrt megtalálva azt is megállapította Orosz Katalin, a Magyar Országos Levéltár restaurátora, hogy a közönséges múzeumbogár lárvái is hozzájárultak a tárgy károsodásához. A biológiai vizsgálatok adtak tehát magyarázatot az oklevél anyagainak állapotára és segítettek a fertőtlenítés módszerének meghatározásában. A tisztítás, kiegészítés és retusálás után az oklevél visszanyerte eredeti szépségét. [xvi]

Amikor az 1982-ben a magyar koronázási palástot vizsgáló munkacsoport a szálasanyagok vizsgálatához azok pásztázó elektronmikroszkópos képét használta, meglátták a felvételeken az Aspergillus glaucus gomba spóráinak képét, amelyet az - egyébként más célból végzett - vizsgálat nélkül a restaurátorok nem fedeztek volna fel. A fotók alapján lehetett a spórákat azonosítani és megállapítani, milyen körülmények biztosítása szükséges ahhoz, hogy ne csírázzanak ki, ne károsíthassák a darabot anélkül, hogy vegyszeres fertőtlenítésre lett volna szükség. [xvii]

A biológia ismerete nem csak a biológiai károsítók és azok nyomainak felismeréséhez fontos. Komoly növénytani ismeretek nélkül Molnár László, a Magyar Nemzeti Galéria restaurátora se tudta volna meghatározni az egri Dobó István Múzeum 18. századi faberakásos ládáján található fafajtákat. Az ELTE Növényszervezettani tanszékén Babos Károly tanár úr segítségével, kézimetszésű mintákból, mikroszkópikus bélyegek alapján határozta meg, hogy pl. a legyezőmotívum világos filéberakása közönséges nyírfa (Betula pendula).[xviii]

Mindeme vizsgálatok és a belőlük levonható következtetések elvégzése után a restaurátor hozzáfoghat a műtárgy kezeléséhez. Tudományos megközelítésben a konzerválásnak két válfaját különböztetjük meg: a megelőző és a beavatkozó konzerválást. A megelőző konzerválás során csak a tárgy fennmaradásához szükséges megfelelő környezet kialakításával, további károdosását megakadályozó csomagolásával foglalkozunk, de nem nyúlunk a műtárgy anyagaihoz. Magyarországon a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának gépi úton vagy szilikagéllel beállított klímájú tárlói például szolgálhatnak más kiállítások számára, de elmondhatjuk ezt a világításról és egyéb megoldásokról is. Járó Márta, a kiállításépítés ilyen vonatkozású szakértője a fizika és kémia tudományát használta fel a megfelelő paraméterek meghatározásánál.[xix]

Érdemes néhány gondolatot a lebomlás kémiai folyamatainak szentelni, amikor a megelőző konzerválásról, annak lehetőségeiről beszélünk. Ezek a folyamatok általában önként mennek végbe, méghozzá úgy, hogy a lebomló anyag egy magasabb energiaszintről egy alacsonyabbra kerül. Szerencsére van egy „bukkanó” az indulásnál, amit aktiválási energiának nevezünk. A folyamat csak akkor indul el, ha ezt az aktiválási energiát megkapja az anyag. A folyamatot gyorsító ú.n. katalizátorok jelenlétében az aktiválási energia kisebb. A műtárgyvédelemnek életét szentelő szakember hármat tehet a lebomlási folyamatok megakadályozására:
a) Nem engedi az aktiválási energiát sem hő, sem fény formájában a tárgyhoz.
b) Eltávolítja a katalizátorokat a felületéről: ilyenek a korrodeáló fémek, mint a vas és a réz - vas-gombostűket még ma is gyakran alkalmaznak textil vagy papírtágy kitűzésére. De ilyen a por is, amely rengeteg fémvegyületet tartalmaz. Tehát nemcsak esztétikai szempontok miatt tisztítjuk, portalanítjuk rendszeresen a kiállított vagy raktározott tárgyakat, hanem a lebomlásuk megakadályozása érdekében is.
c) A tárgy anyagaival reagáló, lebomlást okozó gázokat, vegyületeket (oxigén, kénhidrogén, savképző gázok stb.) kizárjuk a tárgy környezetéből. Drága megoldás, de van rá példa: a Függetlenségi Nyilatkozatot, az Egyesült Államok Alkotmányát és az Emberi Jogok Tövényének dokumentumait az Egyesült Államokban pl. az oxigén kizárásával, hélium atmoszférában tartják.
Ha pedig a három lehetőség mindegyikével élünk, minden tőlünk telhetőt megtettünk a műtárgy fennmaradásáért.

A műtárgyak tisztítása a beavatkozó konzerválás egyik legkényesebb lépése. A tisztítás visszafordíthatatlan folyamat, tehát előtte kell minden olyan nyomot gondosan dokumentálni, ami muzeológiai szempontból fontos lehet. A kémia tudományának fejlődésével párhuzamosan a kémiai - a vegyszerekkel történő - tisztítás módszerei e század elejétől igen elterjedtek a restaurálásban. A bronz vagy vastárgyak komplexképző oldatban való tisztítása például általánossá vált.[xx] Csakhogy a vegyszeres oldatban nagyon gondos ellenőrzést igényel a folyamat, hiszen a restaurátor csak a korrózióterméket kívánja eltávolítani, de fennáll a veszélye, hogy az eredeti fémből, vagy esetleg a fémberakásokból is feloldódik valamennyi. Sok fémrestaurátor részesíti ma előnyben a mikroszkópi nagyítás mellett végzett mechanikai tisztítást, amellyel pontosan ott áll meg, ahol akar. Egyre jobban előretör a lézersugárral való tisztítás, melynek számos előnye van, de még sok megválaszolatlan kérdéssel állnak szemben alkalmazói.

Az utóbbi 10 évben vált nyilvánvalóvá, hogy a jó üvegragasztó akkor nem látható a restaurált üvegtárgyban, ha törésmutatója, fénytörési tulajdonságai megegyeznek az üvegével. Minthogy azonban egy adott üveg törésmutatója nagyban függ készítéstechnikájától és károsodásának fajtájától/mértékétől, nagyon nehéz az adott darabnak megfelelő törésmutatójú ragasztóanyagra rátalálni. Két, Földessy Péter és Lőrincz Judit főrestaurátorok (MNM) irányításával restaurált római üvegnél jól láthatók a különbségek: az egyiket sok évvel ezelőtt ragasztották és a ragasztó törésmutatója erősen eltér a ragasztott üvegétől. Egy későbbi munkán jól látható: a kis ragasztócsíkokkal töredékeiből gondosan összeállított üveg ragasztóanyagának a törésfelületek közé való becsurgatása utáni „eltűnése”.

Minden régész előtt ismerős, hogyan zsugorodnak össze és repedeznek az átitatás nélkül megszárított faleletek. Az átitatás célja, hogy azt a vizet, amely megtölti a sejtfalakat, a kapillárisokat és a pórusokat, olyan anyagra cseréljük, amely megszilárdulva megtartja a fatárgy eredeti formáját. Erre a svéd Vasa hajó esetében a 70-es években meleg vízben oldott polietilén-glikollal (PEG) való permetezést alkalmaztak, ami, mint egy műanyag-alapú viasz töltötte ki az üregeket.[xxi] A felületről a gyertyaszerű viaszt meleg levegővel távolították el. A későbbiekben mutatkozó hátránya az volt ennek az egyébként Magyarországon is széleskörüen használt átitatási módnak, hogy a kisebb méretű PEG molekulák mélyen beszívódtak az anyagba de nem adtak kellő szilárdságú kitöltést. A nagyobb méretűek viszont csak egy bizonyos, nehezen ellenőrizhető mélységig hatoltak be, ezáltak előfordult, hogy egy kérget alkottak, miközben a fatárgy belső részei szilárdítás nélkül maradtak. Ez komoly feszültségeket okozott az anyagban, amely további repedezésekhez vezetett a PEG hátrányos tulajdonságai miatt. Morgós András vegyész-restaurátor (MNM) a cukrokkal, mannitollal, szorbitollal vagy laktitollal való átitatás híve: ezek kisebb molekulaméretüknél fogva mélyen beszívódnak a fába, kellő szilárdságot adnak, olcsók és nem veszélyesek a restaurátor egészségére. [xxii]

Rátérve a textiltisztítás veszélyeire, először a fehérítés problémájával kívánok foglalkozni. Számos muzeológus és restaurátor még ma is úgy véli, hogy a napjainkra megsárgult textíliákat, főleg a néprajzi darabokat, eredeti hófehér állapotában kell a nézőközönség elé tárni. Attól félek, ez így is van, egy skanzen szobabelsőben idegenül hatna egy szürkésbarna, eredetileg fehér terítő. Ugyanakkor mind a muzeológusnak, mind a restaurátornak tisztában kell lennie azzal, mit vállal ezzel a kezeléssel: a kémiai fehérítőszer ugyanis nem tud különbséget tenni az elszíneződést okozó anyagok és a szálasanyagot alkotó, épen megmaradt anyagok között. Miközben a színt okozó vegyületeket színtelenekké oxidálja, az alapanyagokban komoly mechanikai károsodásokat okoz, alaposan meggyengíti a textilt. Az pedig, hogy szabad-e egy kriptaanyagból előkerült koporsólepedőt kifehéríteni, nemcsak kémiai, hanem etikai kérdés is: az az öregedési folyamat, amelyen a textil pl. egy kriptában keresztülment, ma hozzátartozik a darab történetéhez.

Egy utolsó példa a tisztítás tárgyköréből, amely szintén a kémia és az anyagvizsgálat eredményének alkalmazásával függ össze: Vágó Erzsébetet, a Hadtörténeti Múzeum Múzeum restaurátorát arra kérték, hogy egy Mária Terézia magyar díszőrségébe tartozó uniformis ezüstpaszományát még fényesebbre tisztítsa ki. Ehhez egy, az ezüsttisztításban egyébként bevált, enyhén lúgos oldatot használt. Az ezüst remekül ki is tisztult, de a paszomány környezetében lévő színezék vörös színe a lúgos közegben kékesre váltott. Szerencsére a színezékvizsgálat eredményét addigra már ismertük: a kosenil pajzstetű kárminsav színezéke igen érzékeny a sav-lúg változásokra és egészen más színt ad savas, mint lúgos közegben. Savas kezeléssel a restaurátor vissza tudta állítani az eredeti színt, de azt a károsodást, amit a lúgos kezelés a gyapjú alapanyagnak okozott, már nem fordíthatta vissza. [xxiii]

Legvégül a filozófia és az etika tudományának alkalmazására térnék rá, amely egyébként sorrendben minden egyéb restaurátori munkát megelőz. Amíg 20-25 évvel ezelőtt a restaurátor a tárgy „eredetiségének” helyreállítására törekedett és ennek érdekében főleg rutin-eljárásokat alkalmazott, a 80-as, kilencvenes években számos olyan etikai kódex vagy irányelv született, amely az előzőknél sokkal több kötöttséget jelent. Hihetetlen nagy súlyt kell fektetni napjainkban a műtárgy állapotának felmérésére és a restaurálásra vonatkozó döntések meghozatalára. Olyan elvekkel kell szembenéznie, amelyek szerint a korábbiaknál jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a muzeológusok a műtárgyon található „szennyeződések”, használati nyomok információ-hordozó szerepének és jobban törekszenek ezek megtartására, mint azelőtt. Jelszó lett a tárgy „integritásának megőrzése”, amelyen azt értjük, hogy nem feltétlenül az eredeti állapot visszaállítása a cél, hanem annak feltárása mellett, a funkcióból eredő nyomok, deformációk a tárgy történeti jelentőségű átalakításainak feltérképezése és lehetőség szerinti megtartása, a tárgyat „a maga valójában” történő bemutatása. Ebbe még a korábbi javítások megtartása is gyakran beletartozik: képzeljük el, ha ma a magyar koronáról valaki el akarná távolítani az utolsó koronázásokra alkalmassá tétel miatti forrasztásokat, pedig azok igazán kontármunkák és nem a mai értelemben vett restaurálás kategóriájába tartoznak. Ma viszont szorosan hozzátartoznak a tágy történetéhez.

1982-ben, amikor a Magyar Korona Bizottság felkért egy munkacsoportot a magyar koronázási palást vizsgálatára, állapotfelmérésére és egy restaurálási terv kidolgozására, a mára már elfogadott előírássá vált „minimális beavatkozás” elve még fel sem merült a szakmában. Amikor azonban a Nagy Katalin, az Iparművészeti Múzeum főrestaurátora által vezetett restaurátor-munkacsoport feltérképezte a palást állapotát, a következőket állapította meg:

1. A 11. században bizánci szövetre hímzett palást eredetileg egy harang alakú kazula volt, melynek közepéből és aljából eltávolítottak egy csíkot, amikor a 13. században átalakították.

2. A 17. század elejére a bizánci selyem annyira tönkrement, hogy az akkorra már kissé eldeformálódott palástot egy itáliai lampasette szövetre varrták rá, méghozzá egész felületén, igen durva öltésekkel.

3. 1848 előtt egy újabb béléssel erősítették meg a palástot, egy bordó selyem tafttal. Ezt is a darab teljes felületén végigfutó újabb durva öltésekkel varrták össze az előző két réteggel. Kizárólag a Ferenc József 1867-es koronázása előtt hozzáadott harmadik bélést nem varrták össze az előzőkkel, csak a darab szélén rögzítették.

Egy nemzetközileg elismert tekintélyű külföldi szakértő a darab rétegeinek szétbontását, azok külön-külön történő tisztítását, konzerválását, majd újraösszeállítását javasolta, ami abban az időben természetes restaurálási eljárásnak számított. A felelős restaurátor azonban a következő szempontokat vette számba:

1. Az eredeti harang alakú kazulát semmiképpen sem lehet „visszavarázsolni”, tehát mindenképpen a 13. században módosított forma számíthat ma „eredetinek”.

2. Amikor a 17. században a megrongálódott bizánci szövetet rádolgozták az itáliaira, már egy deformált formát rögzítettek. Ez tovább gyűrűzött a következő, az első kettővel sűrűn összevarrott második alábélelésnél. Ha tehát ezeket a rétegeket szétválasztják, azok rendkívül komoly méretváltozáson mennének keresztül és lehetetlen lenne a ma ismert forma újbóli összeállítása. E méretváltozásokat csak még fokozná egy esetleges nedves tisztítás.

3. Még akkor is, ha csak egy réteget választanának le és a két elsőt egyben tartanák, a rengeteg varrószál eltávolítása komoly anyagveszteséggel járna, főleg az eredetileg is lebomlott állapotban lévő - de szerencsénkre töredékeiben fennmaradt - bizánci szövet károsodna jelentősen.

Mindezen és még sok más szempont alapján arra a „restaurálási terv”-re jutott, amely szerint, a palástot nem szabad részeire szedni, a három réteget összetartó öltéseket - még akkor is, ha esztétikailag erősen kifogásolhatók - történeti öltéseknek kell tekinteni és a palástot a maga „teljes történeti valójában” kell megőrizni. Miután alaposan megvizsgálta, hogy a paláston nincsenek további károsodást okozó szennyeződések, a rajta található gombaspórák pedig megfelelő klimatikus viszonyok között nem kelnek életre és nem okoznak további károsodást, a Korona Bizottság elé egy olyan tervet tárt, aminek lényege a „palástot nem kell restaurálni” kijelentés volt, ami szinte sokkolta a bizottság akkori tagjait. Csak egy óvatos mikroporszívózást és a darab megfelelő tárlóban való elhelyezését javasolta. Nagy, szinte forradalmi dolog volt ez a nyolcvanas évek elején. Egy olyan filozófiai, etikai és erkölcsi magatartásnak lehettünk tanúi, amikor a restaurátor a maga személyének háttérbeszorításával kizárólag a műtárgy érdekeit, illetve a történettudományhoz való hozzájárulás lehetőségét tartotta szem előtt.

Remélem, hogy a fenti esettanulmányok adnak némi képet arról, hogy ma már a restaurálás egy interdiszciplináris tudományos tevékenység, amelyhez természetesen szükség van művészi érzékre, kreativitásra és bizonyos kézműves szakmák alapos ismeretére is.

Végezetül köszönetemet fejezem ki mindazoknak, az előadásban is megemlített személyeknek, hogy hozzájárultak eredményeiknek mondandóm alátámasztásául szolgáló felhasználásához és tanácsaikkal segítették az előadás összeállítását.