Műtárgyak, restaurálás és tudomány
Timárné dr. Balázsy Ágnes (†)
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest
A műtárgyvédelem és a konzerválás kezdete visszanyúlik arra az időre, amikor a Homo sapiens elkezdett tárgyakat készíteni, amelyeket - ha károsodtak - meg kellett javítani. A középkorban művészek egészítettek ki ókori töredékeket, a használati vagy vagyont jelentő tárgyakat kézművesek állították helyre. A természettudományos felkészültségű szakemberek a múlt század derekán kezdtek foglalkozni a helyi ásatások, illetve a görög és más területekről származó műkincseknek az európai múzeumokba kerülése kapcsán az anyagvizsgálatokkal és a restaurálással. A történettudományok, a fizika, a kémia, a biológia és végül a filozófia és az etika tudománya jelentős szerepet vívott ki magának az utóbbi másfél században ezen a területen.
A történettudományok számára a műtárgy elsősorban információ-hordozó, tanúskodik a tárgy készítés-technikájáról, funkciójáról, kultúrtörténeti szerepéről. Ezek között az információk között számos olyan van, amelynek feltárására a régésznek, művészettörténésznek, néprajzosnak a restaurátor segítségére van szüksége. Egy i.e. 12-10. századi bronz lemezlábvért restaurálásánál, például, amelyet kilapított, összehajtogatott állapotban helyeztek a sírba, a régész és a restaurátor együttesen határozták el, hogy a tárgy akkor nyújtja a számukra értékesebb információt, ha kihajtogatják. A pannonhalmi Bencés Apátság kincseinek őrzői sohase tudták volna meg, hogy a Habsburg Rudolf 1881-es esküvőjére ajándékozott ötvösremek négy szent ereklyéjét őrzi, ha azt a tisztítás miatt nem kell darabokra szedni. Az OSZK bőrkötésű reneszánsz könyvének tartalmát nem ismerhettük meg addig, amíg a restaurátor nem bontotta azt lapjaira. És nem derült volna ki, hogy ki lehetett a viselője a váci Fehérek Templomából előkerült koporsóban talált 18. századi lábszárvédőnek, ha a restaurálója nem végez komoly kutatást készítés-technikai ismeretei alapján.
A fizikai/kémiai és biológiai tudományokat alkalmazzák a restaurátorok és a természettudományos szakemberek a készítés-technikai és az anyagvizsgálatok során. Egy röntgenfelvétel segíthet abban, hogy kiderítsük, van-e még fémmagja a tárgynak. Elektronsugaras mikro-, röntgen emissziós és PIXE analízis eredményeként derült ki, hogy már az avarok is ismerhették a „spanyolozási” technikát. Magyar kőszobron olyan pigmentet azonosítottak a kutatók, amely német területen előfordult, de magyar darabon először mutatták ki. A Néprajzi Múzeum egyik perui „babájáról” a szálasanyag-vizsgálatok alapján derült ki, hogy félig-meddig hamisítvány. A színezékvizsgálat bizonyította, hogy miért kellett egy évszázad után kicserélni Bakócz Tamás miseruhájának alapszövetét. Pásztázó elektronkikroszkópos felvételek hívták fel a figyelmet a magyar koronázási paláston található gombaspórákra.
A megelőző és a beavatkozó restaurálásban a fizikai és a kémiai tudományok nélkülözhetetlenek. Azt, hogy a MNM állandó kiállításaiban a műtárgyak megfelelő környezetbe kerültek, számos mérés és műszaki megoldás keresése előzte meg. Újabban alkalmazzák a lézeres műtárgytisztítást, ami sok esetben felváltja a bizonytalanabbul ellenőrizhető kémiai módszereket. Ez utóbbinak nagy jelentősége, ugyanakkor sok veszélye van a restaurálásban. Az üvegragasztásnál nagy szerepet játszik a ragasztónak az üveggel megegyező törés-mutatója. A nedves faleletek átitatását végezhetik műanyaggal vagy cukorral. Mindkét tudomány alkalmazására szükség van ahhoz, hogy megértsük, miért nem ad a fémek restaurálását követő korrózióvédő bevonat végleges megóvást vagy miért káros a textilekre a fehérítés.
Végezetül a filozófia és etika tudománya az, amire a muzeológusnak és a restaurátornak szüksége van a tárgy sorsára vonatkozó döntések meghozatalában. A tárgy teljes valója, az összetartozó részek egyben tartása, a minimális beavatkozás elve vezérli ma mindazokat, akik eme interdiszciplináris tudomány - és technika területén tevékenykednek. Erre példa a magyar koronázási palást sorsát a restaurátorok által meghatározó döntés.