Néhány éve újra foglalkoztatja az embereket a „nemzet” fogalmának meghatározása. Ennek oka nem kétséges. Miután lehullott a „Vasfüggöny”, összeomlott a háború után kialakult rend, az emberek egyre gyakrabban teszik föl azt a kérdést: mit is jelent az ő saját országuk ebben az oly sokat idézett európai kontextusban. A nemzet alkotóelemei nem csak a politikát és a gazdaságot érintik, hanem mindenekelőtt a történelmet is.
A nemzet nem természetes, elsődleges szerkezet; sokkal inkább politikai ütközések, szociális és kulturális változások eredményeként kell azt értelmeznünk. A nemzet, Ernest Renan szavaival: „egy hatalmas, összekapcsolódott közösség, amelyet a már megtett áldozatok és a szüntelenül meghozandó áldozatok érzése nyomán született. Feltételez egy múltat, a jelenben pedig minden kétséget kizáróan érezhető legyen: a megegyezés, a tisztán kifejezett vágy arra, hogy továbbra is együtt éljenek.”
Ezek szerint a közös történelem igazolása döntő fontosságú a nemzeti szolidaritás és kollektív identitás érzésének kialakulásában. Ám ez a történelmi identitás kitalált, megálmodott, gondosan felépített hagyományokból épül fel. Minden nemzet múltját történelmi események kovácsolják össze, amelyeket elég gyakran legendákkal szépítenek meg. Felkeléseket és forradalmakat, csatákat és háborúkat, győzelmeket és vereségeket használtak föl arra, hogy megalapozzák a látszólag időtlen vágyódást a nemzeti függetlenség, állami szuverenitás, a kollektív és individuális szabadság iránt, a vágyat, amelynek a nemzeti egység meghatározásában alapvető fontosságú. Az önmeghatározás és a háborúkra és szabadságra való törekvés mellett a kereszténység is a nemzeti identitás megerősítését szolgálta. És nem utolsó sorban, a gyökerek felkutatása, a nemzet kezdetének és forrásának megtalálása igen fontos volt a nemzeteknek, és az események, amelyeket a nemzet lét kialakulásának tekintettek, világosan mutatják a „nemzet” mint olyan létrehozásának irrealitását.
Három igen fontos dolog hozta létre a nemzetet.A modern értelemben vett nemzet fogalma a 18. század végén született. Ezen fejlődés mozgatórugója a Francia Forradalom volt.
1789 után a Francia Forradalom mottója a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” lett, a jelszó, amely a mind a mai napig él a közösségi gondolkodásban mind Franciaország határain belül és azon túl is. Mióta ez a korszakalkotó esemény, amely Európában a modern kor kiindulópontját jelentette; kiáltást a szabadságért, amely az egész kontinensen át visszhangzott: a kiáltás az egyén szabadságáért, az emberi és polgári jogokért éppúgy mint a nemzeti függetlenségért és szuverenitásért. A Francia Forradalom nagy hatással volt közvetlenül vagy közvetve minden európai állam és nemzet történelmére. Ugyanúgy mint anyaországában, ez a forradalom mindenhol szenvedélyes és ellentétes érzelmeket váltott ki. A Forradalom eljöttével, különösképpen a Francia Forradalom, a napóleoni háborúk következményeképpen, és Franciaország vezető szerepe miatt az akkori Európában, a kontinens minden pontján feléledt a nemzeti tudat. Néhány nemzetnek sikerült vérontás nélkül elérni az olyannyira vágyott szabadságot, míg mások pusztító összeütközésekbe vetették magukat, míg megint csak más országok, amelyek régi hagyományokra tekinthettek vissza, felfedezték saját múltjukat, ily módon megalapozva és igazolva nemzeti identitásukat.
A háború nem volt a nemzet gyökere, ám igen gyakran annak katalizátora. A nemzetek egészen a kezdetektől a környező országoktól való elhatárolódásban és a velük szemben érzett ellenségeskedésben vélték identitásukat megtalálni. Magukat ellentéteken és szembeállításokon keresztül határozták meg, így alakították ki az önmeghatározás eszméjét. A döntő győzelmek, még inkább a hősies vereségek, a bátorság; mind az egyén, mind a közösség áldozatkészsége együtt volt az, ami megdicsőítette egészében a nemzeti történelmet. Továbbá, a háborúk és csaták, győzelmek és vereségek, hősök és áldozatok keltették életre a nemzeti összhangot és egységet, amely a függetlenség, szuverenitás és szabadság záloga volt. Mindezekért érdemes volt harcolni és meghalni - és az erre való felhívás vég nélkül jelent meg mind szóban, mind képekben.
A legfőbb összetartó erő és egyszersmind a legfőbb széthúzó erő is a kereszténység volt Európa népei között. A kereszténységre mint az elsődleges nyugati vallásra való hivatkozás a magyarázata annak a sokszor irreális és megszállott gondolatnak, miszerint az Iszlám Európa számára a par exellence veszély és ellenség. Ahogyan Németország példája igen erőteljesen megmutatja, a hűség szintúgy képes volt nemzeteket elválasztani és háborúba vezetni.
Honnan jöttünk... , ez volt az a kérdés, amelyet minden nép feltett magának. Habár a maguk kiszínezett formájában ezek a történetek alapvetően a 19. század szüleményei, az események és személyek, amelyeket az egyes népek legendákká és mítoszokká alakítottak, és amelyekkel a nemzet születésének történetét mesélték el, ritkán voltak maguk is teljesen kitalált dolgok. Valójában a nemzeti történelmükbe való beillesztésük volt az, amit kitaláltak. Miután a kezdeteket és a követeléseket megfogalmazták és közzétették mind otthon, min a határokon túl, minden nemzet küzdött a történelmi legitimációért, mint hogyha az apaország függetlenségének és szabadságának a joga már a távoli múltban is létezett volna. Egyes nemzetek messzebbre tekinthettek vissza múltjukban mint mások. Görögország felfedezte az antikvitás örökségét, Itália a reneszánszkori virágzására gondolt vissza. Más nemzetek a kereszténység előtti időkben keresték gyökereiket. A hollandok, németek és franciák a batávokban, a herulokban és a gallokban (germán és kelta törzsekben) fedezték fel őseiket. Mint a spanyolok, akik őseik Római Birodalom ellen való felkelésében látták népük hagyományos vágyának bizonyítékát a függetlenségre és szabadságra. Volt néhány ország, amely keletkezési mítosza nem kapcsolódott sem közvetve sem közvetlenül valamilyen háborús eseményhez. Nem csupán a háborús hősök voltak a nemzet prototípusai. Hiszen a frank törzsfőnök, Clovis, norvég király, Olaf, a magyar védőszent, István, a Habsburg Rudolf és a svéd király, Gustavus Vasa olyan uralkodók voltak, akiket mindenekelőtt erős hitükért tiszteltek, és a nemzet emlékezetében mint a keresztény nemzetek megalapítói élnek.