Véleményem szerint a muzeológus régészek legfőbb kutatási területe elsősorban az kell, hogy legyen, hogy a ránk maradt tárgyak mind gyakorlati, mind elméleti bemutatásával újra életre keltse és bemutassa az elmúlt társadalmak mindennapi életét.
Úgy érzem, hogy bevezetésképpen a jól ismert ICOM meghatározást kell idéznem: „A Múzeum egy olyan állandóan működő intézmény, amely az ember és környezete létének kézzel fogható bizonyítékait gyűjti, azok állagát megóvja, bemutatja és kiállítja őket tudományos, oktatói és szórakoztató célzattal.” (ICOM 1987, section II, art. 3) Így ez a definíció magában foglalja mindazt a tevékenységet, amely gyakorlatilag a „régészet művelését” jelenti - a terepbejárástól és ásatástól kezdődően, a leletek feldolgozásán, restaurálásán és raktározásán keresztül egészen a végső publikálásig és kiállításig (Pearce 1990).
Amíg korábban hagyományosan mindez a régészeti múzeumok feladata volt, napjainkban - pl. Hollandiában és Németországban - az ásatást csaknem kizárólag nem-múzeumi szervezetek végzik; éppúgy az ásatási dokumentumok és leletek raktározására is egyre növekvő mértékben adnak lehetőséget a különböző területi vagy helyi „régészeti leletraktárak”. Jelen tanulmány ezt a fejlődést tárgyalva azt állítja, hogy mind a régészeti örökség kezelőinek, mind a széles látogatóközönségnek közös érdekét szolgálja az, ha kölcsönösen egymást segítő viszony alakul ki a fent említett raktárak és a múzeumok között (de Grooth & Stoepker 1997).
Véleményem szerint mindezek ellenére a régészeti gyűjtemények kurátorai kulcsfeladatukat ezen szervezeti keretektől függetlenül is elvégezhetik. Ennek lényege közvetíteni a szakemberek és a látogatóközönség között, valamint megtalálni a legharmonikusabb és legsokatmondóbb összhangot a tudományos gyűjtemények és a látogató-központú kiállítás között. A legtöbb látogató nem csupán azért jön a múzeumba, hogy ott a mi nagy gonddal elrendezett kincseinkre meredjen vágyakozva, hanem azért, hogy megismerje azoknak az embereknek a mindennapi életét, akik a kiállított tárgyakat készítették és használták, és azt a történeti kort, amelyben éltek. Elégedettségük mértéke leginkább a „kiállított edények és tárgyak mögött rejtőző történettől” függ (de Grooth & Stoepker 1997).
Habár a régészeti kutatás bizonyos folyamataiban a múzeum minden munkatársának aktív részvétele elengedhetetlen feltétel, nem határolhatjuk be tevékenységünket mint pl. a neolit kőeszközök vagy a római fazekasság szakértői, hanem muzeológusként kell cselekednünk a szónak abban az értelmében, ahogyan azt Maroević határozza meg ebben a kötetben. Véleményem szerint a muzeológus régészek legfőbb kutatási területe elsősorban az kell, hogy legyen, hogy a ránk maradt tárgyak mind gyakorlati, mind elméleti bemutatásával újra életre keltse és bemutassa az elmúlt társadalmak mindennapi életét. Más szavakkal, újra életre kell keltenünk azt a réges régi megállapítást, miszerint „A régészet az emberekről szól, nem pedig az edényekről.” A társadalmi régészet gyakorlati tevékenységének alapvető célja az kell, hogy legyen, hogy az elmélet három legfontosabb szempontját mutassa be. Ezek Vere Gordon Childe három könyvének címeivel fémjelezhetők leginkább.
Mi történt a Történelemben (1942): Múltbeli életmódok bemutatása a már felfedezett és tanulmányozott anyagi kultúra segítségével, és megmutatni, hogyan alakítják ki a régészek ezeket az értelmezéseket.
A múlt újra összerakása. A régészeti adatok értelmezése (1956): Bepillantást engedni a jelenkori régészeti kutatás módszereibe; mind a külső: a terepbejárásokon ill. ásatásokon végzett munkába, mind pedig a belső: a kutató laboratóriumokban és kutatószobákban végzett munkák folyamataiba.
Folyamat és régészet (1944) Megmutatni, hogy a régészeti örökség hogyan őrizhető meg a jövő számára olyan időkben, amikor a kulturális célokra fordítható források kezelése különösen fontos és elfogadott tényezővé vált a város és vidék terveinek megvitatásakor.
Ebben az esszében az első nézőpontra helyezem a hangsúlyt, kiemelve néhány elvet, amelyet szem előtt kell tartania annak, aki régészeti tárgyak felhasználásával alkotja újra az emberiség múltját. A második és a harmadik nézőpont máshol kerül majd tárgyalásra (de Grooth in press). Először is, a régészeti értelmezés a következőképpen került leírásra: „ a közvetlenül nem megfigyelhető viselkedési minták közvetett nyomok alapján” (Bahn 1989). Más szavakkal, nem létezik egyszerű, közvetlen, egy az egyben való megfeleltetés a régészeti lelet - amelyet helyreállítottunk és tanulmányoztunk - és a társadalmak között, amely elkészítette, használta és eldobta azt.
Másodszor, fontos megértenünk, hogy minden magyarázat, akármennyire is „földhözragadtnak” vagy „magától értetődőnek” is tűnhet, mindenképpen valamilyen elméleti feltevésen alapul. Amíg ebben a tekintetben lényegtelen, hogy valaki mely régészeti elmélet képviselője, addig a postprocesszualizmus egy elvét mindenképpen szem előtt kell tartanunk.: a múltbeli emberi viselkedésmód - magatartásforma magyarázatában (vagy rekonstruálásában) elkerülhetetlenül tükröződik saját társadalmunk, mindig kiszínezi azt saját életünkben elfoglalt helyzetünk, akármilyen körültekintően is ellenőrizzük elképzeléseinket minden rendelkezésre álló adattal. Két terület kiválóan bizonyítja mindezt: a multikulturalizmus és a nemek kérdése; a nemi szerepek és a szexualitás társadalmi megítélése. (Dark 1995; Gero & Conkey 1991, Hays-Gilpin & Whitley 1998)
Végül, a második pontban foglaltakkal szemben is; tudatában kell lennünk, milyen veszélyes a saját jelenkori kultúránk társadalmi, ideológiai vagy gazdasági fogalmait kritika nélkül rávetítenünk múlt társadalmaira éppen most, amikor az egész világ egy olyannyira iparosított és elhétköznapiasodott globális faluvá vált. David Lowenthalt idézve (1983): „a múlt egy idegen ország. Az emberek másképp csinálják a dolgokat ott.” Igazán meggyőző magyarázatok alkotásához kapcsolatot kell teremtenünk régészeti, történelmi és néprajzi források között.
A multikulturalizmus és a nemek kérdésének bemutatása a kiállításokon
Ezt a témát saját munkámból vett példával szeretném illusztrálni. Hogyan lehet a régészetet bemutatni a látogatóknak az időszaki kiállításon? Kiállításunk „Ház az örökkévalóságnak” címmel a római Limburg (Hollandia legdélebbi tartománya) gazdag és befolyásos lakóinak sírjait mutatja be. (de Grooth & Mater 1997 a,b).
A Római Birodalom népeinek többsége hitt a halál utáni élet valamilyen formájában. Az emberek általában azt gondolták, hogy a lélek tovább él valamilyen formában, és hogy a halott személyisége is túléli a test elvesztését. A temetkezési tárgyak és javak - amelyek elkísérték az embereket a sírjukba - a másik világba való utazást és a másik világban való létezést voltak hivatottak szolgálni. Ezek a tárgyak gyakran utaltak az elhunyt életében betöltött státuszára vagy társadalmi helyzetére, és arra szolgáltak, hogy az elhunyt otthon érezhesse magát a sírban.
A multikulturális társadalom
A római terjeszkedés idején a kelta és germán törzsek a Meuse és a Rajna közötti területen éltek. Leigázásuk után római katonák, hivatalnokok, kereskedők és kézművesek csatlakoztak hozzájuk Galliából. A római kormányzás idején a bennszülött földműves településeket hatalmas mezőgazdasági birtokokká alakították át. Az újonnan érkezettek és az őslakosság közötti különbségek az idő múlásával egyre inkább elhalványultak, mivel egyre több és több bennszülött kaphatott római állampolgárságot - pl. miután belépett a hadseregbe. Annak ellenére, hogy ezek az emberek átvették a római szokásokat és eszméket, azért megőrizték saját hagyományaikat is, habár erre igen kevés bizonyíték akad a régészeti leletek között. Egyik ilyen kivétel a síremlékekre vésett ruházat. Először is, világosan megkülönböztethető volt a római és a bennszülött lakosság ruházata. Az idő múlásával a jellegzetesen helyi öltözködési stílus fejlődött a hagyomány és a használhatóság szempontjait egyaránt figyelembe véve.
Nem egyszerű dolog a nők egykori helyzetéről - vagy a „munkamegosztás a római társadalomban” - kérdéseiről kiegyensúlyozott képet kialakítani. A korabeli szövegek és ábrázolások középpontjában elsősorban a férfiszerepek állnak, amely példát a mai napig követjük. Továbbá, ezek a szövegek gyakran a köztársaság idején általános helyzetet írják le anélkül, hogy a Birodalom idején történt fontos változásokat megemlítenék. (Hawley & Levick 1995, Kleiner & Matheson 1996) A nők erősen függtek férjüktől és férjük családjától. A ház úrnőjének szerepében (mater familias) mindezek ellenére a háztartás és a vendégek ellátásának és jóltartásának irányításáért ők voltak a felelősek. A Kr. u. I. sz. közepétől az a nő, amelyik kettőnél több gyermeket szült, emancipálódott. (Champlin 1991) Ez azt jelentette többek között, hogy saját tulajdonukat ellenőrzésük alatt tarthatták. Ez akkor volt különösen fontos, ha férjük halt meg először. Mivel a férfiak általában sokkal fiatalabb nőket vettek feleségül, sok özvegyen maradt nő élt abban az időben. Mégis, a nők még mindig nem folytathattak hivatali és politikai tevékenységet. Lehettek tekintélyesek és befolyásosak, ám direkt hatalommal nem rendelkezhettek. Voltak olyan nők is, akik üzleti vállalkozásokat működtettek, kereskedelmet irányítottak, de úgyszólván soha nem lehettek így ábrázolva.
A kiállítás középpontjában a jól ismert Simpelveld szarkofág állt, egyedülálló a római világban a belső falát díszítő domborműveknek köszönhetően. Ezek egy pamlagon pihenő nőt, luxus bútorokat, konyhai felszerelést és egy épületet - valószínűleg egy villa rustica-t - ábrázolnak. A sírban talált tárgyak között volt 3 gyűrű, egy fülbevaló és egy arany nyaklánc, egy olló és egy vasból készült, ezüstberakásos írópálca, ú.n. „stilus”. A Simpelved szarkofágban ábrázolt hölgy hajviselete hasonló ahhoz, amelyet Faustina - Marcus Aurelius császár felesége - hozott divatba, és amely nagyon népszerű volt Kr. u. 160-180-ban. Hagyományosan, ezt a sírt úgy értelmezték, hogy azt a törődő, gondos férj rendelte, hogy biztos lehessen abban, hogy tiszta szívből szeretett felesége méltó módon élhessen majd örökkévaló házában. Éppen ezért a hölgy egyik gyűrűjének feliratát IVNONI MEAE (az én Junómnak) jóhiszeműen „szerető feleségemnek” fordították (van Es 1982).
Három tény vezetett el bennünket odáig, hogy ezt a sírt más megvilágításban lássuk. Először, figyelembe véve, hogy a felirat szó szerinti jelentése „az én Junómnak”, az véleményünk szerint nem a házastársi szeretetre utal - Junóra, mint személyes védelmező vagy őrző angyalra, hanem tulajdonképpen Genius női változata (Stuart 1986, Zinn 1998). Másodszor, az elégetett csontok nem régiben történt vizsgálata kimutatta, hogy a szarkofág lakója egy 25-40 éves nő (Galestin in press). Mivel a római férfiak átlagosan 10 évvel voltak idősebbek feleségüktől, valamint az átlagéletkor nagyon alacsony volt (Champlin 1991, Hawley & Levick 1995), az elhunyt özvegy lehetett.
Végül, a stilus, amelyet nem régiben fedeztek fel az igen nagymértékben elrozsdásodott vasmaradványok között, az elhunytat igen tanult nőnek mutatja be, aki fontosnak tartotta hangsúlyozni ezt a képességét. Ennélfogva a sírt és a sírban talált tárgyakat már nem csak mint egy ideális római háziasszony felszerelését látjuk (aki tudja, hogyan varázsolja magát gyönyörűvé, és hogyan legyen tökéletes háziasszony és társ), hanem egy független, emancipált nőt képzelünk el, aki egyedül irányította a gazdaságát. Ezt az értelmezést alátámasztja néhány dolog az írott forrásokban, noha inkább elég negatív módon , mint például a Juvenalis 6. Szatírájában: „Alig akad olyan ügy a bíróságon, amelyben a pereskedést nem asszony kezdte. A vádiratot segítség nélkül vázolják föl, és készek arra, hogy Celzus jogásznak megmondják, hogyan kezdje a beszédét, és milyen érveket használjon benne. És még ennél is fájdalmasabb az a nőszemély, aki amint leül a vacsorához, rögtön szembeállít és összehasonlít költőket... Ne engedd, hogy az asszony, aki megosztja veled a hitvesi ágyat, minden történetet tudjon. Engedd, hadd maradjon még valami a könyvekben, amiket ő nem ért. Gyűlölöm azokat a nőket, akik sohasem sértik meg a grammatika szabályait vagy elveit, aki olyan verseket idéz, amelyekről én magam sohasem hallottam. Kívánatos az, hogy az asszony megengedje férjének, hogy az nyelvhelyességi hibát ejtsen” (Lefkowitz & Fant 1982).
1964-ben Maastricht Belfort nevű kerületében egy temető részlete került elő egy ásatás során. A római időkben itt egy fallal körül vett föld-darab terült el a Tongerenbe vezető út mentén. A falon belül három sírt találtak. Elszenesedett állati csontok hevertek egy közeli gödörben, amelyek vagy a halotti tor, vagy egy áldozat maradványai voltak.
Az első sírban, dupla koporsóban, egy fiatal felnőtt és egy 5-6 év körüli gyermek maradványai voltak, különféle mellékletekkel, amelyeket részben a temetési szertartás során használtak. Az első sírból három tárgy bír különleges jelentőséggel. Egy borostyán kés-nyél, ami jelentheti egyszerűen azt, hogy az elhunyt felnőtt nő volt, mivel a sírokban talált borostyántárgyakat szokás szerint nőkkel társítják. Továbbá, egy összecsukható fém szék, amelynek első részén egy rés található, így az ülés egy kivágott bőrszalag lehetett. A szék igen sokféle értelmezésre adott lehetőséget. A kutatókban egészen a magas méltóságú hivatalnok hivatali székétől (sella curilis) a hordozható árnyékszékig igen sokféle megoldás felmerült. Mivel az ehhez hasonló példákból valószínű, hogy ez a tárgy egy női sírból származik, én személy szerint Allason-Jones javaslatát helyeslem a legjobban, egy római szülésznő székéhez való hasonlatosságokra mutatott rá, amelyet Soranus nőgyógyász szülésznőkhöz intézett utasításaiban a következőképpen írt le: „Egy komplikációk nélküli gyermekszüléshez a következőket készítsék elő... egy szülőszéket, amelyen az anyát jól el tudják helyezni, egy félköríves darabot ki kell, hogy vágjanak belőle... Három asszonynak kell készen állnia arra, hogy gyöngéden eloszlassák a szülő nő félelmeit. Ketten álljanak a két oldalán és egy mögötte, hogy az anya ne tudjon oldalra dőlni a fájdalomtól... Legvégül, a szülésznő az anyával szemben alul üljön” (Lefkowitz & Fant 1982). Tudván, hogy a szülőnők halálozási aránya igen magas volt, valószínűtlennek tűnik, hogy ez a jól megmunkált tárgy csupán arra utalna, hogy a belforti fiatal nő gyermekszülésbe halt bele. Szülésznőket és női nőgyógyászokat ismerünk mind az írott, mind a régészeti forrásokból (Lefkowitz & Fant 1982, Kunzl 1995). Így hát, egy tetszetős alternatívaként, értelmezhetjük ezt a széket az elhunyt egyik munkaeszközeként, ezzel egyúttal szülésznővé vagy nőgyógyásszá változtatva őt. Ha ezt a gondolatot elfogadjuk, akkor a szokatlan rekeszekre osztott tolófedeles fémdoboznak, a dörzskőnek és a spatulának, amelyeket mindeddig sminkkészletnek néztek, lehetett gyógyászati szerepe is. Az ehhez hasonló tárgyak, ha sebészkéssel vagy egyéb sebészeszközökkel társítják őket, általában gyógyszeres dobozoknak nézik, amelyekben a kenőcsökhöz szükséges hozzávalókat tárolták. A simpelveldi esethez hasonlóan érvelve elmondhatjuk, hogy itt nem csupán a szeretett feleség és anya földi maradványaival találkozunk, aki tragikus halált halt fiatal korában, hanem a szakemberével is, aki mellé elhelyezték mesterségének eszközeit is.
A második belforti sírban, az előzőekkel ellentétben, egy hétköznapi házaspár földi maradványait találták, amely tükrözi a római társadalom hagyományos munkamegosztását.
30 és 60 év közöttiek voltak, feltehetően férj és feleség. A belforti hölgy és úr földi maradványait két urnában helyezték el, amelyeket valószínűleg erre a célra készítettek. A legtöbb tárgyból kettőt találtak a sírban. Két agyag mosdótál, két kés, két olló, két mozsár és két addig nem használt olajlámpa. Az üveg étkészlet is kétszemélyes volt. Ez valószínűleg családi örökség volt. A hölgy számára idetettek egy bronz tükröt. Férjének pedig főleg férfi piperecikkei voltak: borotva és strigilis. A vas nyílhegyeket valószínűleg kedvtelésből folytatott vadászatra használta.
Ennek a tanulmánynak nem az volt a célja, hogy a nők uralkodó szerepét bizonygassa a római társadalomban, hanem az, hogy egyszerűen képet alkossunk róluk, és megkeressük azokat a forrásokat, amelyek segítenek kideríteni társadalmi identitásukat. Továbbá, célunk volt rámutatni, mennyire fontos szerepet játszik a publikáló régészek értelmezéseiben saját társadalmi és politikai hátterük. Ez a tanulmány arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy a régésznek kötelessége minél több értelmezését megfontolni, ahelyett, hogy egyetlenegy nézetet alakítana ki; és hogy nem csupán látványos rekonstrukciókkal kell meglepni a látogatókat, hanem be kell mutatni azt a folyamatot, ahogyan a múlt alkotásainak hiteles értelmezései megszületnek, és ahogy változnak ezek az értelmezések - nem csak azért, mert egyre több régészeti tudással rendelkezünk, hanem egyszerűen azért, mert az idő múlásával ez így természetes.
Bahn, P. 1989. Bluff your way in Archaeology. Horsham. Champlin, E., 1991. Final Judgements. Duty and Emotion in Roman Wills, 200 B.C. - A.D. 250. Berkeley/Los Angeles/Oxford. Dark, K.R., 1995. Theoretical Archaeology. London. Es, W.A. van, 1982. De Romeinen in Nederland. Haarlem. Galestin, M. (in press) Gero, J.M. & M.W. Conkey (eds.), 1991. Engendering Archaeology. Women and Prehistory. London. Grooth, M.E.Th. de (in press) A future for Limburgs Archaeological Heritage?. In: Archaeological Museums and Sites of Roman Antiquity - From Treasure House to Theme Park and Virtual Information Centre? (Second International colloquium on museum-in-education, Cologne, May 1999. Grooth, M.E.Th. de & B. Mater, 1997a. Een huis voor altijd. Maastricht. Grooth, M.E.Th. de & H. Stoepker, 1997. Archaeological Finds in Depots and Museums: the End of the Line or the Beginning?, in: Willems, W.J.H., H. Kars & D.P. Hallewas (eds.). Archaeological Heritage Management in the Netherlands. Fifty years State Service for Archaeological Investigations. Assen/Amersfoort, 296-315. Hays-Gilpin, K. & D.S. Whitley (eds.), 1998. Reader in Gender Archaeology. London. Hawley, R. & B. Levick (eds.) 1995. Women in Antiquity: new assessments. London/New York. Kleiner. D.D.E. & S.B. Matheson (eds.), 1996. I Claudia, Women in ancient Rome. New Haven. Künzl, E., 1995. Ein archäologisches Problem: Gräber römischer Chirurginnen, in: Ph.J. van der Eijk, H.F.J.Horstmanshoff & P.H. Schrijvers (eds.), Ancient Medicine in its Socio-Cultural Context, vol. I, Amsterdam/Atlanta, 309-319. Lefkowitz, M.R. & M.B. Fant (eds.), 1982. Women's Life in ancient Rome: A Sourcebook in Translation. London. Lowenthal, D. 1983. The Past is a Foreign Country. London. Pearce, S.M., 1990. Archaeological Curatorship. London/New York. Stuart, P. (1986). Provincie van een imperium. Leiden. Zinn, F., 1998. Überlegungen zum Sarkophag von Simpelveld. Oudheidkundige Mededelingen uit het Rijksmuseum van Oudheden 78, 135-158.Irodalom
1997b. Ein Haus für die Ewigkeit. Der Sarkophag von Simpelveld und sein Umfeld. Antike Welt 28, 523-526.