Irodalmi relikviák az időben
Lakner Lajos
Déri Múzeum, Debrecen
Az irodalmi muzeológia tárgyai lényegesen különböznek más múzeumi ágakéitól. Míg az utóbbiaknál a tárgyak történeti értéke a domináns, ismereteket szerezhetünk általuk, osztályozhatjuk őket, addig az előbbieknél más a helyzet. Ezek a tárgyak ugyanis nem önmaguk, formájuk vagy anyaguk miatt fontosak. Nem is történeti értékük miatt kerülnek a kiállításokba. Transzhistorikus jellegűek, létmódjuk az örök jelen. A történeti múlt mint egységes hagyomány jelenik meg a hátterükben. Még pedig az igazi hagyomány, legalábbis így gondolják, akik cselekvői részesei egy-egy alkotó kultuszának. Irodalmi ereklyéknek nevezik e tárgyakat, s az irodalom kultikus befogadására fogékony olvasó szent tisztelettel fordul feléjük. Ezek az ereklyék kiállítási tárgyakként nem történeti források, hanem a műalkotásokhoz hasonlóan prezentálódnak, quasi-esztétikai értékkel rendelkeznek.
Ahhoz, hogy jellemezni tudjuk e múzeumi tárgyakat, fontos az irodalmi kultuszok hőseinek néhány vonását felvázolni. Az irodalmi kultusz és a kultikus emlékhelyek (kiállítások, múzeumok, emlékházak) hősei szuverén szerző-szubjektumok, akiknek életrajza legalább olyan fontos mint műveik. Ezek az alkotók olyan hősként jelennek meg az irodalmi kultuszban és kiállításokon, akik műveik jelentése fölött szuverén módon rendelkeznek. A francia forradalom teremtette „nagy ember” mintapéldái ők. Életkörülményeikbe való bepillantás az emlékházaik megtekintésekor és használati tárgyaik kiállítása személyes életterükbe avatja be a látogatót. A tárgyak az egyszer volt használóik helyett beszélnek. Gyakorlati értéküket elveszítik, a hangulatértékük a lényeges.
Az előadás bemutatja e tárgyak legfontosabb jellemzőit. Fő jellegadó vonásuk autenticitásuk. Ez annyit jelent, hogy maguktól beszélnek, közvetlenül hatnak a látogatókra, Walter Benjamin-i értelemben vett aurával rendelkeznek. Mi különíti el őket hasonló, hétköznapi párjuktól? Az a vonásuk, hogy az irodalmi kultusz résztvevői számára a lét egy másik rendjébe tartoznak, hisz általuk közvetlenül lehet érintkezni az isteni alkotóval ill. részesedni a hagyományból. S épp ez a misztikus megjelenítés értelmében vett reprezentáció, jelenlévővé tétel a feladatuk. Általuk az egész világ új színben tűnik fel, amit Henry James „Az Aspern-levelek” c. regényének egy részletével kitűnően lehet szemléltetni. Az irodalmi relikviák a kultuszban résztvevők önrepreznetációjához és önaffirmációjához szolgálnak alapul. Vagyis - Baudrillarddal szólva - a tárgyak azon rendszeréhez tartoznak, ahol általuk az alanyok beszélnek, szemben a tárgyak azon osztályával, ahol a tárgyak funkciói a beszédesek és elsődlegesek.
E relikviák által a múzeumok és kiállítóhelyek szentélyként jelennek meg. Olyan helyként, ami arra tanítja a látogatókat, hogy emelkedjenek felül a mindennapi élet és a ráció szintjén, szabaduljanak meg a „rútságok kötelékétől” (A. Danto), lépjenek túl az egyéni érdekek és tapasztalatok körén. E lépés ahhoz az ugráshoz hasonlítható, amivel Kierkegaard jellemezte a vallásos stádiumba való átkerülést. Az irodalmi ereklyék és az általuk berendezett terek elsősorban a látogatók társadalmi énjét szólítják meg, vagyis a személyiségnek azt a felét, amely önbecsülését, önértékét alapvetően társadalmi helyzetétől, rangjától teszi függővé. S ahogy a szentélylátogatást, úgy e kultuszhelyek látogatását is elsősorban a beavatódás reménye és nem a műélvezet élteti. Ez különíti el a képzőművészeti alkotásokat bemutató kiállításoktól, ettől lesz hatása quasi-esztétikai. A fentiekből az is következik, hogy a relikviákkal berendezett kultikus hely nem értelmezésre hív, hanem a közösségi-társadalmi tudásban való feloldódásra. Innét van, hogy e tárgyak és az általuk megmutatkozó kultusz és hagyomány autoratív jellegűek. Vagyis mindig közös tudást, közös értékrendet feltételeznek, ill. az ebben való feloldódást várják el. E közös tudás garantálhatja, hogy a tárgyak beszédesek legyenek, pontosabban mindenkinek ugyanazt mondják, ugyanazt jelentsék. A wolfenbütteli Lessing-ház kiállításán is jól megfigyelhető ez az áthagyományozott jelentésadás (Susanne Lange-Greve).
A relikviáknak ill. az irodalmi kiállításoknak fent bemutatott jellegéből következik, hogy alkalmas terepet jelentenek az ideológiák számára. Az elvárt passzív befogadó/elfogadó szerep által a látogatókat kiszolgáltatja a különböző világértési sémákat szállító hatalmi-ideológiai törekvések számára.
Az irodalmi relikviák két kiállítástípusban tűnnek fel. Mindkét példa a budapesti Petőfi Ház történetéből származik. A Petőfi Ház első kiállítása lényegében rendezetlenül, a kincstárhoz hasonlóan tárta a tárgyakat a látogatók elé. A kincstárjelleg feladta az volt, hogy kellő áhítatot keltsenek a látogatókban és a tárgyakkal foglalkozó szakemberekben. Itt maguk a tárgyak beszéltek. A II. világháborút követő politikai változások (1948) után átalakítják a kiállítást, s a tárgyakat egy didaktikus ikonológiai program (Wallach-Duncan) keretében mutatják be. Keveset bíznak a tárgyakra, uralni akarják őket, s megteremtik a másodlagosnak is tekinthető relikviákat, a hatalmas, Petőfiről és forradalmi verseiről készült fotókat. A nevelői cél világos: egyetlen elbeszélésbe kényszeríteni a látogatókat, abba az elbeszélésbe, melyet az uralkodó párt beszélt el Petőfiről, pontosabban Petőfi kapcsán arról a világról, amit mint egyetlen lehetőséget állított a társadalom tagjai elé. E példák jól mutatják, hogy bár a relikviák transzhistorikus jellegűek, mégis sokat mesélhetnek arról a korról, ami aktuális jelentésüket megszabta, s ennyiben történeti forrásként szolgálhatnak a művelődéstörténet számára.