Az Osztrák Szövetségi Tudományos Minisztérium a Természettudományi Múzeum főigazgatójának munkaköri leírásába a következő figyelemreméltó mondatot is belevette: „Központi kérdésként foglalkozzon a modern kritikai ökológia, biológia és geológia problémáival, ezáltal hívja fel a figyelmet e rendkívül fontos szocio-politikai problémák létezésére.”
Ez volt a legnagyobb kihívás számomra 20 év után, amit különféle dolgokkal töltöttem: környezetvédelmi kutatás, társadalmunk környezetvédelmi vitáiban való személyes részvétel, diplomaszerzés a salzburgi egyetemen, majd 14 éven keresztül humánetológia oktatás a bécsi egyetemen, tudományos filmek készítése és a Bécs melletti Nemzeti Park egyre teljesebb felszerelése, ez utóbbi főleg a tereptanárok és az interpretációs gondozói képzés számára történt. Olyan feladat volt ez, amely mintegy 30 természeti múzeum és terrárium megvizsgálását jelentette Európában és az Egyesült Államokban.
Az idézett mondat három kérdést vet fel:
1. A Föld bolygó diagnosztizálását: nem fogy-e ki az időből a páciens?
2. Milyen versenyhelyzetben találjuk magunkat e hatalmas oktatási feladat végrehajtása közben?
3. Hogyan írhatnánk le egy élő természettudományi múzeum képét? - egy olyanét, melynek feladata azt biztosítani, hogy természetünk ne váljon múlttá.
Az ózonréteg első - 1979-es - észlelt elvékonyodása óta az északi-sarki ózonlyuk minden októberben ritmikusan nagyobbodott, mígnem elérte mai maximumát, egy Déli-sarki kontinensnél vagy Észak-Amerikánál nagyobb területet, ahol nagymértékű UV-B sugárzás észlelhető.
Mi felé halad hát globális éghajlatunk? Hölgyeim és uraim, alapvető biológiai törvények alapján kimondhatjuk, hogy az üvegházhatás növekvő mennyiségű gázai elkerülhetetlen anomáliákat fognak okozni éghajlatunkban. A visszavonuló gleccserek (az elmúlt 100 évben Ausztriában 25 gleccsert törölhettünk le a térképről), a terjeszkedő sivatagok, a szökőárak és szubtrópusi hurrikánok számának drámai növekedése mind első intő jelei a fent említett veszélynek. Az éghajlati tanulmányok fő szponzorai a nagy biztosítási ügynökségek lettek, miután a szubtrópusi Andrew hurrikán csődbe vitt három biztosítási társaságot is.
Éhezés és természeti katasztrófák elől menekülő embermilliók Ázsiában és Afrikában: ezek a jövő képei. S mindez azért, mert egy gátak nélküli faj fittyet hány mindenfajta tilalomnak: a déli féltekén a populációrobbanás, az északin a szükségletek és a fogyasztás robbanásszerű növekedése okoz problémát. A Föld lakossága évente 80-92 millióval növekszik, ez annyi, mint a teljes németnyelvű népesség. 250 millió amerikai pedig a tartalékok akkora mennyiségét éli fel, mint a fejlődő világ 4 milliárdos lakossága.
A globális felmelegedés a bioszférában - mint egy megaorganizmusban - lázat idéz elő. Képzeljük csak el: ha egy emberi lény hőmérséklete a normálisnál 3 C°-kal magasabb, akkor az illető beteg. Ha hőmérséklete további 3 fokkal nő, akkor ez az ember nemcsak kétszer olyan beteg (mintahogy azt egy egyszerű számítás alapján gondolnánk), hanem totális hulla. Más szóval az ilyen folyamatok egy élő rendszerben nem egyszerűen lineáris események, hanem inkább lavinaszerűek. ENSZ-szakértők szerint a globális éghajlati rendszer stabilizása azt feltételezné, hogy civilizációnk energiakibocsátása felével csökkenjen az elkövetkező néhány évtizedben. Ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen egy olyan világban és olyan korban, amikor a Föld lakossága nemsokára megduplázódik. Az iskolás gyerekeknek, akiknek azt tanítjuk, hogy próbálják megőrizni a földi élet sokszínűségét, nyugdíjas korukra a jelenlegi egy főre eső CO2 kibocsátást egynegyedére kell csökkenteniük, ahhoz, hogy betarthassák az 1988-as Torontói Konferencia globális éghajlatra vonatkozó követelményeit.
Az állat- és növényfajok kihalásának sebessége a természetes ütem ezerszeresére nőtt az evolúciós folyamatok során. Ez egy természettudományi múzeum témái sorában rendkívüli fontosságú, és az emberiség számára ugyanolyan lényeges, mint az atmoszféra összetételének megváltozása. Mai becslések szerint a naponta kihaló fajok száma 50 és 130 között mozog. A bioszféra ezáltal olyan biológiai tényezőket lesz kénytelen nélkülözni, melyek az evolúció során évmilliók alatt halmozódtak fel. Általunk ismeretlen potenciális életmentő gyógyszerek, természetes nyersanyagok és genetikai tartalékok tűnnek el, melyek alapját képezhették volna a kutatásoknak és a mezőgazdaságnak; és már soha vissza nem hozható tudásanyagot jelenthettek volna a jövő tudósai és művészei számára. Mivé váltunk: a kihalás puszta statisztikusaivá, halotti bizonyítványok kiadóivá - vagy a bioszféra gondnokaivá?
Minden kihaló növény további 10-30 állatfajt visz magával. Az emberiség tulajdonképpen egy értékes és egyedi könyvekkel teli könyvtárat fosztogat, s közben naponta százával hajigálja az olvasatlan köteteket a tűzbe. Mikor a trópusi erdők holocaustját látjuk, akárha a Louvre égését szemlélő művészek lennénk.
Hogyan várhatjuk el az emberektől, hogy megvédjék azt, amit nem ismernek? Ha igaz az, hogy egy átlag német polgár 7 vadállatfaj és 5 vadon élő növény felismerésére képes, miközben 20 autómárkát tud megkülönböztetni egymástól (egy milánói iskola különösen tehetséges 18 éves német diákjai 8 állatfajt és 8 növényt azonosítottak be, míg felismertek 31 autótípust), akkor komolyan el kell gondolkodnunk oktatási rendszerünk hatékonyságán. A környezetismereti okatatást már igen fiatal korban el kell kezdeni, amikor még az illatos ibolya és gyámoltalan béka jelent valamit a gyermeki léleknek. Harcolnunk kell az ősi természetért, képviselnünk kell azokat, akik nem ülhetnek a tárgyalóasztalnál, mikor a jövőjük a tét.
Hogyan fogjunk a munkához a természet hanyatlásának ismeretében? A TV-készülékek és számítógépek villódzó képernyője növekvő akadályt képez a modern kor fiatal emberei és a természet között. Az emberiségnek addig kellene tennie a katasztrófák ellen, amíg még azok csak a képzeletünkben és a komputergörbékként léteznek. Ha kivárjuk, amíg az ózonlyuk hatása, az üvegházhatás és a biodiverzitás problémái manifesztálódnak is, már túl késő lesz cselekedni.
Akárhányszor az emberiség önmaga határain túllépett - lett légyen az valamilyen kulturális áttörés, társadalmi forradalom vagy humanitárius előrehaladás - az érzelmi tényezők mindig hatalmas szerepet játszottak. Be tudnánk fogni vajon ezeket az érzelmeket a túlélésünk érdekében? A józan tudomány segítségével? Csak azok tudják a világot előre vinni, akik az emberek szívét megindítják.
Lehetnek vajon ilyen hatással a múzeumok is? Vagy valaki más már állásfoglalásra késztetett bennünket?
1979-ben Vance Packard nemzetközi hírű pszichológus és best-seller író (A láthatatlan rábeszélők) megállapította, hogy egy érettségi előtt álló amerikai átlag fiatal 18 éves korára egy egész munkaévet tölt a televízió előtt reklámok nézésével. Nincs kultúra, ami ezt sokáig túlélné. A problémát a videojátékok is bonyolítják. Kiket nevelünk tulajdonképpen: TV-függő nemzedéket vagy számítógépesített autistákat?
Az információs programok esetében például mérések igazolják, hogy a képegységek cserélődése a négyszeresére nőtt, azaz egy kép képernyőn való tartózkodásának időtartama a negyedére csökkent. Ezt bonyolítják a video trükkök is, amik egyszerre több képet is kivetítenek szimultán módon. Kérdés, hogy a gyerekek koncentrálóképessége azonos marad-e és képesek-e mozdulatlan tárgyakat is hosszabb ideig szemlélni például egy vitrinben.
Lépést tudnak-e tartani a természeti múzeumok a National Geographic filmjeivel, az Universummal vagy más TV-sorozatokkal, melyek a természetnek kifogástalanul elkészített, koncentrált „szeletét” nyújtják a fiataloknak - egy lenyűgöző álvalóságot teli exotikus állatokkal a Föld minden tájáról? Akarunk-e TV-reklámszerű videoklippeket használni az oktatásban? Hogyan reagáljunk az oktatásnak a könyvnyomtatás feltalálása utáni legnagyobb kihívására?
A természettudományi múzeumok legutóbbi ütőkártyái kétségtelenül a 3-dimenziós valóság és hitelesség. Minél kisebb egy gyerek, annál többet számít nála a valódi tárgy. Még a kitömött állat is, aminek külseje tudjuk, hogy többé-kevésbé az állatkitömő ügyességétől függ, magán hordja azt az irhát, amit a dzsungelben vagy a szteppén viselt. Minél fiatalabb egy látogató, annál színesebb a fantáziája, nagyobb az érdeklődése és csodálata az effajta eredetiség iránt.
10 éves intenzív tanári tapasztalatom alapján - melyet a legkülönfélébb korosztályok tesztcsoportjaiban szereztem - elmondhatom, hogy a természeti múzeumok egyetlen reménye, ha az amerikai nemzeti parkokhoz hasonlóan, „természeti tolmácsokat” képezünk. Ezek a tolmácsok nem csupán a feladatukat fogják végezni a küszöbünkön heverő paradicsomokban, de - felszerelve egy csomó érdekes tárggyal, úgynevezett kellékekkel - az ország iskoláit járják majd. A mottó legyen: „ A múzeum elmegy az iskolába”. A múzeumpedagógia valós tárgyakkal való oktatást jelent. A négy fal közötti elvont természeti értelmezéssel szemben semmi sem izgalmasabb, mint az élő állatok bemutatása akváriumukban vagy terráriumukban (bár ehhez a feladathoz a hüllőknél vagy apróbb rágcsálóknál nagyobb állatot nem érdemes felvállalni).
A múzeum biológiai osztályaiban a biodiverzitás értékének és védelmének kell a figyelem középpontjában maradnia.
Ha valaki felismeri a biodiverzitás jelentőségét élő bolygónk fennmaradásában, akkor annak azt is akarnia kell, hogy jól képzett alkalmazottak foglalkozzanak a környezet védelmével, olyanok, akik képesek megnevezni és osztályozni az élet sokféleségét - tudósok, akik gyűjteményeikben fajok millióit őrzik, és életüket teszik rá, hogy sorsdöntő kérdésekre keressék a választ.
Dr. N. Winding, a salzburgi „Haus der Natur” tudósa fontos tételeket állított fel a természeti múzeumok környezeti adatrögzítő szerepéről.
A rénszarvasok rádioaktivitási szintje például jól tükrözi az arktikus ökoszisztémákra gyakorolt negatív hatásokat, ld. az 1950-es évek légköri atomtesztjei vagy az 1986-os csernobili katasztrófa. A rénszarvasmoha Cs-137-t akkumulál - (együtt a Sr-90-el, mely beépül a csontvázba a csont növekedése közben, csakúgy, mint a Ca), ezáltal a rádioaktív kisugárzás belső forrásává válik.
Hadd említsek egy példát a saját tapasztalatomból. A rovartudósok számtalan tréfa célpontjául szolgálnak, pedig gyakran olyan ismerethalmaz birtokosai, hogy nem csupán a különböző fajok megkülönböztetésére, de alfajok és helyi típusok azonosítására is képesek. A mainzi Hannes Laven professzor például ilyen tudós volt. Felfedezte, hogy ugyanaz a moszkító faj, a Culex pipiens honos Burmában és Franciaországban is, csak más-más helyi változatuk. Lavens rájött, hogy a dél-franciaországi hímek párosodnak ugyan a burmai női egyedekkel, de utóbbiak életképtelen petéket raknak le. Burmában a Culex pipiens nem egyszerűen sima kártevő, hanem a filariosis, egy szörnyű trópusi betegség okozója, mely vastagbőrűséghez vezet. Lavens professzor nagyszámú hímszúnyogot vitt át Dél-Franciaországból Burmába és ott eleresztette egy helyi faluban. Néhány héten belül a falu megszabadult a kóros moszkítóktól. Soha nem tudhatjuk, mikor vehetjük hasznát egy ilyen speciális tudásnak és az egyedek összegyűjtésének.
A gleccserbe fagyott embert, ismertebb nevén a „Jégembert” vagy „Ötzit” jelen pillanatban 60 kutatócsoport tanulmányozza, melyekből 38 a testén dolgozik, a többiek pedig azokat a tárgyakat tanulmányozzák, amit magával cipelt. Számszaki értelemben a múzeumi gyűjtemények számtalan „Ötzit” tárolnak. Apropó, az olvadó gleccserekből előkerülő jégbe fagyott múmiák újabb bizonyítékai a globális felmelegedésnek. 160 000 éve a most tapasztalható a legnagyobb CO2 koncentráció a Földön.
Engedjenek meg még egy utolsó példát. Az 1960-as években a ragadozómadarak - köztük a fehérfejű réti sasok - száma drasztikusan csökkent. Az agrárszakemberek és ipari vegyészek nem voltak hajlandók semmiféle kapcsolatot elismerni a csökkenő madárpopulációk és a rovarirtószerek használata között. Szívesebben okolták a biotóp veszteségeket és más tényezőket. Ekkor kezdte el Derek Ratcliffe a természettudományi múzeumok tojásgyűjteményeit tanulmányozni. Több mint 100 év alatt furcsa, bogaras tudósok hatalmas tojásgyűjteményeket hoztak össze elefántcsont-tornyaikban. Ratcliffe megállapította, hogy a tojáshéj vastagsága jelentősen csökkent az 1940-es évek második felében - pontosan abban az időben, amikor a DDT-t ipari méretekben kezdték alkalmazni. A tudósok hamar felismerték, hogy ez a jelenség szorosan összefügg a klóros szénhidrogéneknek a tojók ösztrogénegyensúlyára gyakorolt bomlasztó hatásával. Ezt súlyosbította még a tény, hogy a felgyülemlett mérgek szintén blokkolják az karbonát-anhidratáz enzimet, ami a kalcium lerakódásában játszik szerepet. Bizonyítékok ilyen sorát feltárni csak úgy lehetséges, ha a természettudományi gyűjteményekben visszamenőleg rendelkezésünkre állnak az epidemiológiai leletek.
Jó példa a múzeumi tudósoknak a mai környezeti vitákban betöltött szerepére a gesztenye moly (Cameraria ohridella), egy boszniai zöld molypille, mely napjainkban nagy károkat okoz Aesculus hippocastanum fáinkban. A hatóságok Dimilinnel igyekeznek megfékezni a veszélyes molyokat, mely olyan rovarirtószer, ami a lárvák kitinképződését akadályozza. Az innsbrucki Museum Ferdinandeumban dolgozó tiroli zoológus, dr. Tarman figyelmeztetett: megfigyelte, hogy a Domilin hatására nagymértékben visszaesett a dél-tiroli gyümölcsösökben élő lepkefajok száma. Egy éles szemű múzeumi rovartudós súlyos érveket hozott fel egy látszólag elfogadható rovarirtószer ellen, amelyről bebizonyította, hogy a rovarok sokkal szélesebb skálájára van halálos hatással, mint az hivatalosan elismert (ld. átváltozó rovarok). A bécsi természettudományi múzeum munkatársai alapos tanulmányozásnak vetették alá a molypille parazitáit, remélve, hogy kedvezőbb módot találnak a kártevő biológiai megfékezésére.
A művészeti múzeumokkal ellentétben, ahol a kész műtárgyakat rendezik, gondozzák, restaurálják, elemzik és tanulmányozzák, a természeti múzeumoknak gyakran teljesen új tárgyakat és kiállításokat kell létrehozniuk: „díszletezett” diorámákat, kora földtörténeti jeleneteket. A kedvenc példám a következő: egy megfordított planetáriumban képzelje el, hogy Ön ökoturista egy önfenntartó rendszerrel felszerelt űrhajón, mely zöld növényeken és kiegészítő napelemeken alapszik, panoráma ablaka van, ahonnan rálát a végtelen, sötét univerzumra. E háttér mögött jól kiveheti elszigetelt kék planétánkat. Egy ilyen űrhajós perspektíva érzelmileg megigéz és kiegészíthető egy kivetített „sonet-lumiére” előadással a földgolyóról, vagy a Földről készített szatellit felvételekkel. Az előadás látni engedi a növekvő ózonlyukat, az égő és zsugorodó esőerdőket, a növekvő légköri örvényeket, éghajlati hatásokat, a terjeszkedő sivatagokat, a világóceánok szűkülő termékeny zónáit, az ipari szennyezések által veszélyeztetett partokat és torkolatokat, a városi agglomerációkat, melyek éjszakai fényei már a világűrből is látszanak, s más jelenségeket, amiket a szatellit mérések és a mesterséges színezéssel nyert képek felfedtek. „Valamennyi űrutazás végső célja a Föld”.
A természettudományi múzeumoknak egy veszélyeztetett világban az is feladata, hogy példát mutassanak, mindennapi életünk során mi a helyes magatartás környezetünkkel szemben. Amilyen jó benyomást keltettek bennem az angliai és amerikai természeti múzeumok, annyira megrökönyödtem a műanyag- és szeméthalmokon, ami az önkiszolgáló éttermeikben termelődött. Az ökológiai szempontokat fontosnak tartó éttermekkel összefogva olyan hulladékcsökkentő stratégiát kell kifejlesztenünk, mint amit például a legutóbbi Téli Olimpiai Játékokon használtak Norvégiában. Nagy tiszteletnek örvendő Ringstrassei épületünkben többezer négyzetkilométeren be kell vezetni az áramot a kiállítótermekbe és tulajdonképpen még az egész teret el kell látnunk szellőzőberendezésekkel. Ehhez a legintelligensebb elektromos-, fűtési és víz-megőrzési technológiákat akarom felhasználni, melyek megfelelnek egy ökológiai szempontból optimális rendszer követelményeinek. Ahol csak lehetett, bevezettem az energiatakarékos fluoreszkáló fényforrásokat, és olyan szellőzőberendezést szereltettem fel, mely éjszaka az egész épületbe beengedi a hűvös levegőt, megtakarítva ezáltal a légkondícionálóhoz szükséges energiát. A terveket a bécsi „Öko-Plan” cég készítette. Szakembereik azt ígérik, hogy annyi energiát takarítunk meg, ami fedezni fogja a szükséges beruházások költségeit és a szakértői honoráriumokat.
A tetőn egy 15 kWp-s napenergia berendezést helyeztünk el, mely feltölti a rendszert. Bár a szerkezet gazdaságilag még nem kifizetődő, hihetetlen hőterhet vesz le a felső emelet forró bádogtetőjéről. Ezenkívül azt is példázza, hogyan használható a napenergia a víz elektrolitikus hidrogénné és oxigénné való lebontására, mely tkp. a fotoszintézis első lépésének technikai verziója,valamint a jövő energiatermelésének fő lehetősége (CO2-semleges hidrogén-gazdaság).
A petronelli Ifjúsági Nemzeti Parkház az ökológiai építészet vagy „Földbarát design” modellje lett az energia- és víztakarékosság, építőanyagok, éghajlatvédelem és a helyi építészet sikeres adaptálásának tekintetében. A 80%-os napenergiát és a napmeleg víz termelését a biomassza biztosítja, a zuhanyzók, mosószobák és konyhák szürke vize - miután keresztülfolyik a szalmaágyrendszeren és átmegy a sterilizáló UV-kezelésen, a WC-öblítőtartályokban hasznosul újra. E módszer a jó minőségű ivóvíz elfogyasztását felével csökkenti. Az ivóvizet nem lehet újrafelhasználni, de sokat megtakaríthatunk belőle a lépcsőzetes felhasználással és lefelé cirkulálással.
Részt vettünk egy szélturbina projektben is, amit egy kelet-ausztriai termőföldön állítottak fel (itt hagyományosan szélfogókat kellett telepíteni a felső termőréteg elhordásának megakadályozására). Ez terület a legjobb szélenergia termelő helyek közé tartozik az országban, az energai maximumot a téli időszakban éri el. Ha úgy vesszük, hogy az áram betáplálása a hálózatba vagy a turbinák alhálózataiba kWh-onként 1.35 ATS-be kerül, a szélerőmű, mely körülbelül 100 háztartást lát el energiával, most válik gazdaságossá: a kW-onkénti befektetési költség felveszi a versenyt gazdaságosságban egy költségtakarékos dunai erőművel. Az Európai Unióban 2005-re az elektromosáram-fogyasztásnak minimum 3%-át megújuló „zöld” energiából kell fedezni, mint pl. szél, biomassza, napenergia vagy kis vízerőmű.
A természet olyan, mint az egészségünk: ahogy romlik, értéke annál drámaibban nő. Ha így vesszük, valamennyi nagy természettudományi múzeumunknak, Nemzeti Parkunknak és kulturális gyűjteményünknek van egy közös vonása: a pótolhatatlan értékek megmentéséért küzdenek.
A több mint 60 múzeumi kutató feladata, hogy szisztematikusan osztályozzák az állat-, növény- és ásványbirodalmat. A múzeumok ennélfogva kulcsszerepet játszanak mint a biodiverzitás kutatócentrumai, amely egyre fontosabb a természet tudományos konzerválása szempontjából. Végül is ki írja a veszélyben lévő fajok térképét és állítja össze a veszélyeztett fajok „Vörös Listáját”? Ki méri fel a környezet biológiai állapotát a jelzőorganizmusok alapján? A biodiverzitásnak növekvő szerep jut az agrárkutatásokban, a kártevők biológiai úton történő megfékezésében, a gyógyszerészetben és a biotechnológiás nyersanyagtermelésben.
A múzeumé a világ leggazdagabb „elsődleges típusú” egyedgyűjteménye. Típusegyedeknek nevezzük azokat a megőrzött állat- vagy növénypéldányokat, melyeket elsőként írtak le fajukból. Ily módon a legkorábbi referenciaanyagot jelentették és olyan „mércét”, amit valamennyi szerzőnek taulmányozni kellett, ha be akarta egy faj felfedezését jelenteni. Nemzetközi szinten elérhető referenciagyűjtemények, biodiverzitáskutatás és az állat- és növényfajok millióinak elnevezése nélkül a fajok csak egy óriási kaotikus halmaz lennének.
A múzeumi kutatók például néhány mediterrán faj elterjedését Közép-Európában az éghajlati változás potenciális bizonyítékaként értelmezik (a fajok bizonyára se nem gazdasági, se nem politikai menekültek). A veszélyeztetett fajok megmaradt populációiról gyűjtött múzeumi adatok elengedhetetlen fontosságúak az úgynevezett LIFE Natura projekt bevezetésében: a projektek több tízmillió shillinges konzerválási segélyeket generálnak az értékes területek megmentésére. Múzeumi gyűjtőutak indulnak a mongol őslénytani lelőhelyekre, a kirgizisztáni fauna ökológiai kutatására, a hunani esőerdők környezeti és vízminőségét jelző csiborok diverzitását tanulmányozni Sino-Ausztriában, a Costa Rica-i csendes-óceáni partvidék új fajainak leírására „Regenwald der Österreicher” (az osztrák esőerdők) területén, kutatódarukat alkalmazó ornitológiai tanulmányutakra a „Surumoni” lombkorona projekt keretében, és Venezuelába az Osztrák Tudományos Akadémia által kezdeményezett útra, ahol e trópusi ökoszisztéma gyakorlatilag megközelíthetetlen állatfajait vizsgálják.
A múzeum nemzetközi elismerést szerzett a meteoritkutatások, drágakőkutatás és alpesi ásványok kutatása terén. Az állami tulajdonú Drágakő Intézetben képesek kimutatni és leleplezni a legügyesebb hamisításokat is; a karsztkutatás és barlangászat mindent megvizsgál a turistabarlangoktól kezdve az ivóvizünket biztosító karsztos forrásokig; az Őskori Osztály (fő hangsúllyal a hallstatti leleteken), valamint a Régészeti Biológia és Antropológia Osztály népvándorláskorabeli bronzkori csontokat tanulmányoz. Céljuk, hogy adatokat gyűjtsenek a történelmi idők várható élettartamával, fogászati higiéniájával, a betegségfajtákkal, rokoni viszonyokkal és a népmozgásokkal kapcsolatban. Egy másik érdekes pont a mérgező anyagok felhalmozódása az emberi testben (kerámiákból, boroskancsókból vagy vizes edényekből). A múzeum 40.000-es csontvázgyűjteménye (Bécs „második legnagyobb temetője”) tehát olyan adattárként funkcionál, mely lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk az emberi biológia újabb és újabb felmerülő kérdéseit. Hogy csak egy példát említsünk: a természetes és mesterséges radioaktivitás szintje az archeológiai-zoológiai gyűjteményekben található csontokban, agancsokban és tojáshéjban. A mai organizmusok kemény részeiben fellelhető Sr-90 például nagy segítségünkre lehet a radioaktív események feltérképezésében.
A Természettudományi Múzeum technikai felszereltsége igen jó: van pásztázó elektronmikroszkóp (melyet ásványok és pollen, üledékes kőzetek és rovarok szerkezetének vizsgálatára használunk), röntgensugaras mikroszenzor (ami kimutatja a beékelődéseket a meteoritokban vagy leleplezi a hamis drágaköveket), és új DNA laboratórium a genetikai analízisekhez (jelenleg éppen a gyíkféle viperák és ragadozómadarak finom rendszerét tanulmányozzuk).
Nyitottak vagyunk a természet minden tájára. Az „Új Természettudományi Múzeum” együttműködik a Costa Rica-i „Piedras Blancas Nemzeti Parkkal”, amit nemrégiben nyitottak Michael Schnitzler professzor, híres hegedűművész természetvédelmi kampányának hatására. A területnek majdnem felét osztrák adományokból vásárolták. Épp most készül egy diákcsoportok és ökoturisták részére nyitandó bioállomás. A múzeum itt is segíthet: vagy a helyszínen, az esőerdőkben történő oktatással vagy úgy, hogy megkeresi az érdeklődő bécsi embereket. A múzeum új Ökológiai Osztálya nagy erőkkel támogatja a Donau Auen Nemzeti Parkot. Itt nemrégiben nyitottunk egy ökológiai modellterepet és oktató központot a Petronell Carnuntumban.