Még ha a tudományos múzeumok gyűjteményeinek fontosságát és jelentőségét hivatalosan nem is jelentették ki soha, az, hogy a „Riói Konvenció” szövegét annyi ország aláírta, érdekes következményeket vont maga után. Egyfelől a helyi és nemzeti hatóságok általánosan elismerték ugyan a tudományos gyűjtemények és a biodiverzitás fontosságát, másfelől azonban ugyenezek a hatóságok arra kényszerítik a múzeumokat, hogy elsődleges küldetésük, a megőrzés helyett kereskedelmi és oktatási célokra koncentráljanak. A gazdasági nyomás hatására a tudományos munkatársak száma drasztikusan csökkent.
A botanikai és zoológiai gyűjtemények elsődleges feladata a világ elmúlt és jelen fajainak sokszínűségét dokumentálni. Az anyagokat folyamatosan alkalmazzák a tudományos kutatásokban, éppen ezért nem képezik egyetlen múzeum tulajdonát, hanem az egész nemzetközi tudományos-társadalom tulajdonába tartoznak (legalábbis az elsődleges típuspéldányok). A tudományos gyűjtemények létét részben az fenyegeti, hogy csökken a jólképzett rendszerező kutatók száma, s helyüket olyan tudósok töltik be, akiket inkább a növény- vagy állatökológia érdekel, másodsorban pedig az egyetemi gyűjtemények létesítése jelent veszélyt, mivel ezekben a gyűjtemény fennmaradása addig tart, amíg a tanszékvezető professzor élete.
A múzeumi gyűjteményeknek válaszolniuk kell egy új kihívásra: az új biokémiai eszközök bevezetése a rendszerező kutatásban (enzim elektroforézis, DNA összefüggések) modernebb raktározó technikákat igényel (pl. 80°-os mélyhűtőket, folyékony nitrogént): hogyan raktározzuk a szövetmintákat? Hogyan használjuk őket? Mennyi ideig raktározhatók?
Egy tipikus nagy gyűjteménynek, ahogy Davis meghatározta (1996), (a) évente 50-100 kutatót kell kiszolgálnia (ez egy kiaknázatlan gazdasági érv); (b) 30-70 kölcsönzést kell teljesítenie, beleértve világszerte több százezer példány eljuttatását kutatóknak (ez a múzeumnak számottevő anyagi és időigényes teher); évente 30-60 újonnan publikált gyűjteményi témájú lap nyilvántartásba vétele (ez pedig egy kihasználatlan szociopolitikai érv).
Bármely más múzeumi feladat, mint kiállítások és információ/oktatás tárgyalása a tanulmánynak nem témája, de az evidens, hogy egy kiállítás minősége összefügg a jó gyűjtemények és kutatások meglétével/hiányával.
Említettem már, hogy egy múzeum elsődleges feladata a megőrzés. Valóban igaz ez? S miért vannak természettudományi gyűjteményeink? Menjünk csak vissza a XVII. század közepére, XVIII. század elejére, e gyűjtemények alapításának eredetéhez, amikor a gyűjtemény még elsősorban úgynevezett „kuriózumgyűjtemény” volt valóságos tudományos igény nélkül, azzal az egyszerű céllal, hogy az „exotikus” tájak növényeinek és állatvilágának sokféleségét igazolja. A gyűjtemények a későbbiekben ösztönözték a taxonómiai kutatások (taxonómiának nevezzük a fajok felfedezésének, leírásának és osztályozásának tudományát) fellendülését. A taxonómiai kutatás pedig, a megőrzéssel együtt, a természettudományi múzeumok valódi központi feladata. Lucas (1995) a kutatást nem végző tudományos gyűjteményt mauzóleumnak nevezte. A taxonómiai kutatás során a fajokat osztályozásuk érdekében összehasonlítjuk. Ma nincs olyan ember, aki felelősséggel állíthatná, hogy a most ismert valamennyi állatfaj azonosítására képes lenne (ez merő illuzió), a világ összes gerincesét meg tudná nevezni (körülbelül 50.000 van belőlük), vagy akár az európai gerinceseket ismerhetné. Az összehasonlítás szükségessége indokolja, hogy a taxonómiai kutatások többségét múzeumokban végzik, s nem az egyetemeken, ahol nincsenek gyűjtemények. S ez az egyik oka, hogy a taxonómusok oktatását ma annyira elhanyagolják, pedig olyan égető szükség lenne rájuk; a múlt tévedéseinek korrigálására érdekes hazai és nemzetközi lépések történnek (az angliai Rendszerezési Fórum, a Rendszerezési Napló 2000, a „Molekuláris Taxonómia” bevezetése a Genfi Egyetemen és mások).
Másfelől gyűjteményeket létesíteni az egyetemeken (sok esetben) nem tanácsos (főleg ha a közelben van természettudományi múzeum) mivel ezek a gyűjtemények csak addig léteznének az egyetemen, amíg a velük foglalkozó professzor ott dolgozik. Az ő távozása és a tudományos érdeklődés azt követő változása a gyűjtemény széthullását és romlását eredményezné: a Galli-Valerio által századelőn létrehozott állati élősködő gyűjteményt például csak részben sikerült kimenteni az intézmény szeméttárolójából, a Hystrichopsylla narbeli nevű bolhafajta pedig már nomen dubium példány marad.
Minden tanulmány, ami az állatfajokról és diverzitásukról, múltjukról és jelenlegi elterjedésükről, különbözésükről és rokonságukról szól, a gyűjtemények tanulmányozásán alapszik; ez az alapadattár a (viszonylag kisszámú) fajok természetbeli megfigyelése és néhány „modern” módszer, mint a DNA vizsgálatok vagy allozym elektrophorézis segítségével készült. Az állattaxonómia és rendszerezés e századi eredményei annak köszönhetők, hogy lehetőség volt a régi fajok (különösen a típuspéldányok) ellenőrzésére, hiszen semmilyen leírástól, még a legrészletesebbtől sem várhatjuk, hogy rajtuk keresztül új, fontos osztályozási jellemzőket fedezzenek fel. A támpéldányul szolgáló fajok megőrzésének fontosságára nézve ma már sok, napjainkban jólismert példa létezik: a DDT-nek a tojáshéj vastagságára gyakorolt (sokat idézett) hatása, melyet Ratcliffe fedezett fel (1970), vagy a tavak nehézfém szenyezettsége, amire a gyűjteményekben őrzött halak vizsgálatával derült fény. Hadd említsek néhány (kisebb jelentőségű) példát a saját tapasztalatomból: az Arachnid rend néhány családjának álskorpió nősténye (Cheliferidae, Withiidae, sőt még egyes Chernetid nemzettség is) egészen az 1970-es évekig azonosítatlan volt; a magtartó morfológia diverzitásának „felfedezése” és a megőrzött fajokon végzett ezt követő tanulmányok drasztikusan megváltoztatták a helyzetet, így ma már sokkal többet tudunk e családok és a hozzájuk tartozó nemzedékek rendszeréről. Zeh et al. Francia Guiana és Panama populációinak DNA analízisével felfedeztek (1992) két rejtélyes fajt a Cordyplochernes rendben (az álskorpiókon élősködő dél-amerikai araszoló bogár); egy nap, amikor a morfológiai elemzés már valamennyi, múzeumi gyűjteményben őrzött fajt megvizsgált, valószínűleg számos más fajt is felfedeznek majd.
1981-ben publikálták egy afrikai Barbus egyednek, a Barbus holotaeniának a kariotípiáját, de mivel az egy állatkereskedés révén került az országba helymegjelölés nélkül, nem állt rendelkezésre típusegyed. A szóban forgó fajcsoport meglehetősen konfúz taxonómiai helyzete miatt nem tudjuk a csoport tagjaihoz rendelni a meglévő adatokat, s így a nyilvánosságra kerülő adatok elvesztik jelentőségüket. Az egyik nemzetközi génbankban például elhelyeztek egy Hypostomus megjelölésű DNA-darabot (ez egy neotropikus páncélos harcsa). A példány szintén akváriumból származott helymegjelölés nélkül, s nem volt hozzá típusegyed. Azt be tudtuk bizonyítani, hogy az élőlény általános azonosítása helytelen, de a hozzátartozó nemet/fajt máig nem azonosítottuk.
Egy másik nagyon fontos érv a természettudományi gyűjtemények védelmében, hogy a taxonómia sokat fejlődött az új filozófiai alapok (pl. a kladisztikus analízis) és módszertani eszközök (szonogram, cytotaxonómia, elektroforézis, DNA-vizsgálat) elfogadásával. Tulajdonképpen a testvéregyedek problámája megoldódhatna a megőrzött példányok tanulmányozásával. A gyűjteményekben elvégzendő intenzív taxonómiai kutatások jelentős új eredmények elérésével kecsegtetnek: kijavíthatjuk a hibás neveket, új egyedeket fedezhetünk fel, új elterjedési adatokat és új evolúciós elképzeléseket. Hol lehetne könnyebben tanulmányozni és rövidebb idő alatt összehasonlítani egy adott család különböző fajainak vagy nemeinek egyedeit, mint egy jó gyűjteményben, s ily módon a jellemzők állandóságáról vagy variációiról rövidebb idő alatt átfogó képet kapni? Arról nem is beszélve, hogy jólismert nevek alatt hány leíratlan egyed rejtőzik a gyűjteményekben. A muzeológusok kíváncsi emberek, nem szeretik, ha ismeretlen egyedek vannak a gondozásukban. Ezért igyekeznek a legtöbb birtokukban került anyagot névvel ellátni, így aztán tévednek is. Néhány (vagy sok) példány eltűnhetett a XIX. sz. vége, XX. század eleje óta, de a terepmunka eredményeképp, (olyan területeken, amik mára már teljesen átváltoztak vagy elpusztultak), a példányok fennmaradtak a gyűjteményekben. S nincs olyan múzeum, aminek ne lenne nagy mennyiségű azonosítatlan vagy még nem tanulmányozott anyaga a raktárakban.
Fauna listákat, ahogy az Agenda 21 akcióterv is kimondja, csak tudományos irodalom és gyűjtemények együttes vizsgálata alapján lehet felállítani, amit még terepmunka egészít ki. A csupán szakirodalom alapján készített listák hiányosak és annyi probémát okoznak, amik megkérdőjelezik használhatóságukat. A Claude Besuchet által összeállított Svájci Bogárkatalógus (Genf) egyedül gyűjtemények alapján készült: emiatt a korábbi szerzők hibái folytán egyedek százát kellett törölni vagy hozzátenni. Ma ráadásul a fauna történetnek egy dinamikusabb felfogása jött divatba, amit tudományos gyűjteményeink nélkül nem lehetne gyakorolni. Nem feltétlenül kell elefántokat vagy orrszarvúkat gyűjteménybe vennünk ahhoz, hogy felismerjük őket, viszont a kisállatok esetében ellenőriznünk kell a kilétüket. Az őshonos faunáról szerzett tudás és a területen végzett kutatás fontossága sok országot ösztönzött megfelelő gyűjtemény létrehozására és a hatóságokat az állatexport korlátozására indította olyan országokban, mint Ausztrália, Brazília, Ecuador és mások.
Hadd mondjak egy példát: 1890-ben az itáliai Luigi Balzan körülbelül 40 paraguayi pszeudoskorpiót írt le. Fajainak nagy részét később egész Dél-Amerikában megtalálták, de azonosságukat senki sem tudta pontosan, lévén, hogy a tudós gyűjteménye eltűnt. Jómagam is többször jártam gyűjtőúton az országban; később egy kollégám segítségével megtaláltam a gyűjteményt Firenzében. S olyasmi történt, amire nem számítottam: bár csak néhány azonos fajt gyűjtöttem be, s a mi listánk csak kiegészítő jellegű, Balzan gyűjteménye nélkül az eredeti leírások értelmezése ma merőben más lenne. Sőt mi több, e tény segít nekem abban, hogy az adott faunáról egy dinamikusabb képet nyújtsak és számtalan taxonómiai problémára választ adjak.
Davis mutatott rá (1995), hogy néhány új betegség, mint a szkiztozomiazis és paragonimiazis (mindkettőt a csigák élősködői okozzák) felfedezése Kínában nem sikerült volna a természettudományi múzeumok csigagyűjteményei nélkül.
Az első példa miatt hívom fel a taxonómusok figyelmét arra, hogy ne akarjanak „monopol” gyűjteményeket létrehozni, habár ez ellentétesnek látszik néhány gyűjteményigazgató vagy kurátor érdekeivel, hanem adjanak típusegyedeket más múzeumoknak is! A gyűjtemények óhatatlanul pusztulnak és egy monopol gyűjtemény esetében ez az egész anyag visszavonhatatlan eltűnését jelentené. Ilyesmi bárhol megtörténhet. Hadd emlékeztessem Önöket a közelmúlt eseményeire Budapesten (forradalom), Genovában (árvíz) vagy Lisszabonban (tűz).
Semmiképpen se feledkezzünk meg a típusegyedek problémáinak megoldására tett kísérletekről, a terület nomenklatúrájáról és a Zoológiai Nomenklatúra Nemzetközi Kódexéről. Fontosságuk magától értetődő és minden alkalommal hangoztatjuk is. Ragaszkodnék azonban még egy új tény és kihívás megemlítéséhez, melyet a máig ismeretlen problémák és kérdések fognak előhozni. A molekuláris rendszertan (az allozymek elektroforetikus analízise, a DNA-vizsgálatok) új követelményeket állít az állatok és szöveteik raktározása elé (pl. mélyhűtés 80°-on, folyékony nitrogén, alkoholos raktározás), mely további pénzügyi és személyes erőfeszítéséket kíván az intézményektől. Ez további kérdéseket vet fel: hogyan oldható meg hosszú távon a szövetgyűjtemények kezelése? Milyen hosszú ideig lehet őket raktározni? Milyen kritériumok vezessék egy ilyen gyűjtemény felállítását?
A természettudományi gyűjtemények fontosságának utolsó, ritkán felvetődő és kevéssé hangsúlyozott aspektusa a következő. A múzeumi gyűjtemények szociológiai tükröt tartanak a város elé: hosszú távon tükrözik egy város közösségének tevékenységét, a különböző lobbyzó körök érdekeit, a város gazdasági és politikai helyzetét és a múzeumi alkalmazottak által kialakított nemzeti és nemzetközi kapcsolatokat. Minden tudományos gyűjtemény egy még kiaknázatlan történelmi és szociopolitikai kincs is, amely csak a hercegre vár, aki felfedezze.
És utoljára, de nem utolsósorban: egy gyűjteményeket vizsgáló kutató azt is látja, amit nem mindenki hajlandó belátni, hogy elődeink nem voltak rosszabb taxonómusok, mint a maiak, sőt, ha lehet, még jobb megfigyelők is. Csak más korban éltek és nem állt rendelkezésükre ennyi hatékony eszköz és módszer. A történeti gyűjtemények tanulmányozásával egy kis szerénységet is újratanulhatunk, s a szerénység korántsem visszatetsző vonás a tudomány területének egészében, a rendszertanban pedig különösen nem.
Davis, G. M. 1996. Collections of biological specimens essential for science and society. Asc Newsletter 24(6): 77-78, 88-90.
Lucas, G. 1995. The value of collections and expertise associated with them. UK Systematics Forum 1995: 15
Ratcliffe, D. A. 1970. Changes attributable to pesticides in egg breakage frequency and eggshell thickness in some British birds. Journal of Applied Ecology 7: 67-115.
Zeh, D. W., J. A. Zeh, M. A. Coffroth & Bermingham 1992. Population-specific DNA fingerprints in a neotropical pseudoscorpion (Cordylochernes scorpioides). Heredity 69: 201-208.