A fényképnek a korábbi képalkotási módokhoz képest két speciális tulajdonsága van, a hitelesség és a tömegesség.
A történeti ikonográfia körébe tartozó, a fényképezés előtti ábrázolt források használhatóságának kulcskérdése a hitelesség, a fénykép esetében magából a technikából fakad. Míg a korábbi képi forrásoknál az „egyidejűség” garantálja a hitelességet, a fényképet a kamerában elhelyezett fényérzékeny anyagon azok a sugarak hozzák létre, amelyek a fényképezés tárgyáról visszaverődnek. Mivel lefényképezni csak azt lehet ami van, létezik, ez fordítva is igaz. Amiről fénykép készült, az egykor volt, létezett. A fénykép dokumentáló, bizonyító ereje tehát kétségtelen. Míg hitelessége szinte predesztinálja arra, hogy történeti forrásként használják, tömegessége megnehezíti gyűjtését, nyilvántartását, feldolgozását, vagyis azt a feltáró munkát, amelynek során alkalmassá tesszük arra, hogy történeti forrásként szolgáljon. Már a folyamat első lépése, az egyes fényképek kiválasztása, kiemelése a történeti emlékek tömegéből, speciális szakmai tudást, jórészt vizuális jellegű társadalom-, technika- és kultúrtörténeti ismereteket kíván, és ennek része kell hogy legyen bizonyos fotótörténeti és fotótechnika-történeti ismeretanyag. A fényképet a történetírás többféleképpen használhatja. Történeti forrásként elsősorban azokat a képi információkat, amelyek a fényképről leolvashatók. De lehet a fénykép a történetírásnak, a történeti megjelenítésnek eszköze is, amennyiben magának a fényképnek a közlésével nyújt szavakkal alig, vagy csak jóval hosszadalmasabban és kevésbé érzékletesen leírható ismereteket. Ha elfogadjuk, hogy a múzeumi kiállítás a történeti feldolgozás speciális formája, akkor könnyű belátni, hogy a 19. század második felének, de főként a 20. századnak a bemutatása nem nélkülözheti a fénykép nyújtotta hiteles megjelenítést. A történetírás egyes területein különösen sokat segíthet a fénykép, amely egyedülállóan alkalmas pl. egyetemes történeti összehasonlításokra - lévén mentes a nyelvi kötöttségektől.1 Egy pillantással tesz felmérhetővé hasonlóságokat és eltéréseket, akár évszázados változásokat képes láttatni, ugyanakkor érzékeltetni tudja a kor levegőjét, hangulatát. Gondoljunk pl. a közép-európai városok hasonló arculatára, középületeire, a színházakra, pályaudvarokra, gyárépületekre. Szavakban alig meghatározhatóan, ránézésre megállapíthatjuk egy városképről, hogy az pl. a mediterrán térségből való. Olyan tájakra, városokra emlékezhetünk a fényképek által, ahol sohasem jártunk, embereket ismerhetünk fel, akikkel sohasem találkoztunk. A történetírásnak elsősorban az anyagi kultúrát kutató területein hasznosulhatnak forrásként a fényképek. A mindennapok történetével foglalkozó életmódkutatás különösen sokat meríthet belőlük, hiszen általuk az élet olyan szféráiba nyerhetünk bepillantást, amelyekről kevés az írott forrás. A megmaradt tárgyi anyag, a bútorok, textilek is hitelesebben rendezhetők enteriőrré, ha használatuk módját fénykép dokumentálja. A társadalmi élet nevezetes színterei voltak pl. a századforduló híres budapesti kávéházai. Berendezésük, bútorzatuk szinte csak a fennmaradt fényképek alapján tanulmányozható.2 A viselettörténeti kutatások sem nélkülözhetik forrásaik között a fényképet, amely megmutatja hogyan viselték, milyen kiegészítőkkel a megmaradt ruhákat, milyen frizurát hordtak hozzá. Megőrzi a divatos testtartást, arckifejezést, gesztusokat, életet lehelve a halott tárgyakba. Az ünneplő ruhák gyakrabban megmaradnak, a hétköznapokon, munkához viselt darabok alig. A fényképek a mindennapi viseletben is megörökítik a járókelő, dolgozó, otthonában tevékenykedő embert. A divat változásait a divatlapokból követhetjük nyomon, a viseletet - ami nem ugyanaz - a fényképek őrzik. (Gondoljunk pl. az 1960-as évektől általánosan viselt női ruhadarabra, az otthonkára. Ezzel a közép-európai régióban rendkívül elterjedt, máig is kedvelt, egyszerű, egyenes szabású, ujjatlan, elöl végig gombos ruhadarabbal egyetlen divatlapban sem találkozunk - fényképeken annál gyakrabban. Hazai képeink mellett Jindrich Streit morvaországi felvételeire utalnék az 1980-as évekből.)3 Híres emberek, politikusok, tudósok, művészek valóban hiteles arcmását azóta ismerjük, amióta fénykép létezik. De a történelem névtelen szereplői, a kisemberek - polgárok, munkások, parasztok - is visszanéznek ránk a fényképekről leginkább komoly, ünnepélyes, az örökkévalóságnak szánt tekintetükkel. A fényképeken a tömegnek arca van, az írott források statisztikai adatai valóságos emberi lények, viseletük elárulja társadalmi hovatartozásukat, anyagi helyzetüket. A fénykép a történelem főszereplőjét, az embert szinte a maga fizikai valójában mutatja be. Erre egyetlen más forrás sem képes, kivéve a fotográfiából kinőtt mozgóképet. A fénykép tulajdonképpen születése pillanatától, 1839-től egyre növekvő mennyiségben van jelen. A megjelenését követő másfél-két évtized meghatározóan a dagerrotípiák és a negatív-pozitív eljárás első változata, a papírnegatívot használó talbotípiák kora. A fénykép tömeges megjelenése az 1860-as évek vizitkártya fotográfiával kezdődik, ez az évtized egyszersmind a fényírdák alapításának, a fényképgyűjtés - és fényképkereskedelem kezdetének időszaka is. Egyre szélesebb rétegek számára válik elérhetővé, beépül a társadalomba, a tudomány is használni kezdi. Kedvelt úti emlék, szuvenír a fotográfia, a családi albumokban a rokonok és ismerősök képei mellett helyet kapnak híres emberek, uralkodók portréi, távoli egzotikus vidékek, nevezetes épületek, műemlékek fényképei is. Az 1890-es évekre az addig komoly szakértelmet kívánó fotografálás bárki által sikerrel űzhető, nem túl drága, kedvelt időtöltéssé demokratizálódott. Az olcsó boxgépeket nőknek és gyerekeknek is ajánlja az ismert Kodak szlogen: „Ön csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk”. A privát fényképezők hatalmasra duzzadt táborának igényeit korszerű fényképészeti nagyipar és szolgáltató hálózat elégíti ki. Kiteljesedik felhasználása a tudomány különböző területein. Különösen a csillagászat, a meteorológia és az orvostudomány kapott sokat a fotográfiától, amely lényegesen megváltoztatta pl. a mozgásról alkotott korabeli felfogást. A századfordulótól az igazgatásban és a bűnüldözésben is egyre nagyobb szerepet kap, fénykép kerül az igazolványokba, útlevelekbe, a bűnügyi nyilvántartásokba. A századfordulón a fénykép már mindent tud. Pillanatfelvételeken örökíti meg a másodperc tört része alatt zajló eseményeket, mikro- és makrofelvételek, röntgenképek készülnek, privát felvételek százezrei őrzik az ember és az őt körülvevő világ lenyomatát.Kedvelt a fényképpel díszített használati tárgy, hiszen sokféle anyagra - porcelánra, bőrre, selyemre, vászonra - is felvihető a fénykép. Díszes keretben festményt helyettesít a reprezentációs célokat szolgáló lakásrészekben, intim emléktárgy vitrinben, polcon vagy ékszerbe helyezve. A levelezőlap osztású fotópapírra másolt fotográfia az emberek közötti kapcsolattartásnak jóval személyesebb eszköze, mint a szintén széles közben elterjedt, megvásárolható fényképes levelezőlap. A legnagyobb hatást mégis mint nyomtatott fénykép, mint sajtófotó fejti ki. A több tízezres példányszámban megjelenő képes újságok megsokszorozzák a fénykép hatását. Tágítják az ismereteket, informálnak az aktuális hírekről, egyszersmind befolyásolják, manipulálják is olvasótáborukat. Ha a fényképet mint lehetséges történeti forrást tekintjük, vizsgálnunk kell annak szociális természetét, azaz a fényképezők és a fényképet megrendelők, a felhasználók, fogyasztók körét. Ismernünk kell tehát a fotográfusokat, az elegáns műtermükben előkelő kuncsaftot fényképező, köztiszteletben álló művész-iparostól a búcsúk, vásárok és egyéb sokadalmak küszködő vándorfényképészéig, a köztük elhelyezkedő tisztes iparűzőkig. A sajtót kiszolgáló, korabeli szóhasználattal fényképész - illusztrátorokat, azaz fotóriportereket, és a fényképezők „önkiszolgáló” rétegét, a privát fényképezőket, akik a maguk és környezetük örömére örökítik meg az élet kis pillanatait, friss szemmel, a hivatásosok konvencióitól mentesen.Az élet különleges, extrém pillanataiban, kivált háborúk idején, kivégzés és egyéb atrocitások alkalmából sokszor előkerül a fényképezőgép. Az ilyen eseményeket ábrázoló felvételek gyakran egyedüli forrásai a történteknek. A fényképet megrendelő, használó, fogyasztó rétegekről szólva első helyen a polgárságot kell említeni. Mind a fényképezők, mind a fogyasztók között a polgárok - értelmiségiek, tisztviselők, iparosok - vannak a legtöbben. A néprajzi fényképezés jóvoltából a parasztság előbb volt témája a fényképezésnek mint saját fényképének megrendelője, birtokosa. Az első világháború idejére azonban körükben is természetes igénnyé vált, hogy az élet nagy fordulópontjain megörökíttessék magukat, családjukat. A munkásság jól kereső rétegének fényképezkedési szokásai az iparosokéhoz hasonlítható, a falu és a városok elesettjeit a szociofotósok örökítették meg.Fényképet mind az írott forrásokat őrző levéltárak és könyvtárak, mind a tárgyi emlékeket őrző múzeumok gyűjtenek. Ennek oka valószínűleg a fénykép kettős természetében rejlik, ugyanis sajátosan egyesíti magában mind az írott, mind a tárgyi források bizonyos jegyeit. Az írott emlékek a bennük rejlő gondolati tartalom, a mondanivaló révén válnak forrássá, a tárgyi emlékek alapvetően a korábbi korszakokban betöltött eszközfunkciójuk révén.4 A fénykép egyszerre hordoz vizuálisan megragadható tartalmat (amit a kép ábrázol), valamint a korábbi korszakokban betöltött szerepéről szóló információt. A fotográfia még túlságosan új a történeti források körében, ezért nincsenek általánosan elfogadott, vagy akárcsak a szokás által szentesített forrásmegjelölési szabályai. Bár múzeumok, könyvtárak, levéltárak is gyűjtik, egyik intézmény nyilvántartása sem felel meg igazán a fénykép speciális nyilvántartási és feltárási igényeinek. A hagyományos múzeumi tárgyak nyilvántartására központilag előírt rovatokkal rendelkező leltárkönyvek, leírókartonok szolgálnak. A fényképnek csak mint múzeumi dokumentációnak, adattári segédanyagnak van központilag meghatározott leltárkönyve, amely egyáltalán nem alkalmas a történeti fénykép nyilvántartására, ezért a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára és nyomán több más múzeum is egyedi leltárkönyveket használ. Mikor, milyen adatok ismeretében tekinthető egy fénykép meghatározottnak, történeti forrásként használhatónak? Milyen adatoknak kell szerepelniük a nyilvántartásban?1. Glatz Ferenc, Történetírás korszakváltásban, Gondolat 1990
2. Sármány Ilona - Juhász Gyula, Amit a századforduló kávéházainak berendezéseiről tudunk.In: Budapesti Negyed IV. évf. 1996/2-3.
3. Jindrich Štreit, Vesnice je svit. - The Village is a global world. Praha 1993.
4. Glatz 1990