„Habeo etiam aliquas raritates, uti dicitur Cabinetum, seu Kunstkammer...” - írja testamentumában, 1695-ben Esterházy Pál herceg, kora legjelesebb műgyűjtőinek és mecénásainak egyike. E végrendelethez a következő évben egy terjedelmes záradékot, azaz egy saját kezűleg írott, huszonhat oldalas inventáriumot csatolt. E napjainkig fennmaradt, a Magyar Országos Levéltárban, Budapesten őrzött jegyzéknek a forrásértéke felbecsülhetetlen. Tételesen és hiánytalanul sorolja fel ugyanis mindazokat a műtárgyakat, amelyeket a fraknói vár kincseskamrája - az abban sorakozó nyolcvanöt almárium - az idő szerint magába foglalt. Jobban mondva - minthogy ez a találóbb megfogalmazás -, magába rejtett. A mesésen gazdag kollekciót ugyanis az udvartartás (a majorátus) „beavatott”, hű alkalmazottain és tisztségviselőin, továbbá a hercegi família szűk körének tagjain kívül mások aligha ismerhették. Lényegében ugyanez mondható Európa megannyi előkelő, főrangú famíliáinak hasonló műfajú és összetételű kincstárairól is, amelyek ugyancsak nehezen megközelíthető várak szigorú és biztonságos őrizetében vészelték át - s ritka, szerencsés esetben élték túl - a későbbi századokat. Érthető tehát, ha e műgyűjteményeket, idővel egyre inkább, a titokzatosság aurája övezte.
Az Esterházy hercegek fraknói (ma: Forchtenstein, Ausztria) kincstárának „felfedezése”, műtárgyainak közzététele és meghatározása a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdődött. Ekkor rendezték meg, első ízben Pozsonyban, majd Budapesten, utóbb Bécsben és Párizsban azokat a nagyszabású, a reveláció erejével ható, impozáns kiállításokat, amelyek alkalmával a gyűjtemény legkitűnőbb darabjai közönség elé kerültek. E tárlatok katalógusai - alapos, részletező tárgyleírásaiknak köszönhetően - mára az iparművészeti szakirodalom „inkunábulumaivá” váltak. S minthogy e kiállítások anyagát a korszak legismertebb és legtekintélyesebb európai szakemberei is behatóan tanulmányozták, így az ő alapvető kézikönyveikben - a különböző iparművészeti műfajok első, tudományos igényű feldolgozásaiban - az Esterházy-kincstár megannyi pompás alkotása is helyet kapott. Példaként Marc Rosenberg híres, sokat használt munkájára, az európai ötvösjegyek korpuszára hivatkozhatunk: a jeles és nagyhírű nürnbergi és augsburgi mesterek általa összeállított oeuvre-sorozataiból nem hiányoznak azok az ötvösművek, amelyeket az Esterházy-gyűjtemény őriz. Marc Rosenberg e munkája fontos ösztönzést, egyszersmind - módszerét illetően - követendő példát jelentett az ötvösművészet történetével, írott forrásaival és tárgyi emlékeivel foglalkozó magyar kutatók számára. Az első eredmények e téren már a 20. század első évtizedeiben, az az idő tájt megjelent hazai publikációkban megmutatkoztak. Megállapítható tehát, hogy a gyűjtemény reprezentatív műfaját képviselő darabok, azaz a nemesfémből készült ötvöstárgyak esetében - csekély számú kivételtől eltekintve - a kutatás már 1914 előtt lényegében eljutott odáig, hogy a legalapvetőbb kérdésekre, nevezetesen a művek datálásának és attribúciójának kérdésére választ adjon. (Igaz, e válaszok egy része utóbb kiegészítésre, pontosításra, revízióra szorult, ez azonban aligha kérdőjelezi meg a fenti kijelentés alapvető érvényességét.)
Ugyanakkor, ami a gyűjtemény jellegét, összetételét, sajátos „arculatát” illeti, ennek tanulmányozására, az ilyen irányú - elsődlegesen statisztikus megközelítésű és komparatív módszerű - vizsgálatokra csak utóbb, az 1920-as évektől kerülhetett sor, éspedig alaposan megváltozott körülmények között. A nevezetes fraknói műgyűjtemény - pontosabban annak túlnyomó része - ugyanis 1918-ban elhagyta addigi állandó őrzési helyét: a kincstár anyagának java részét akkor Budapestre szállították. E tranzakció okaira és körülményeire itt nincs terünk kitérni, annyit azonban túlzás nélkül megállapíthatunk, hogy ezzel új korszak kezdődött a kincstár történetében. Tulajdonjogát illetően - eltekintve a „Tanácsköztársaság” viharos, ám csupán rövid intermezzót jelentő százharminchárom napjától - nem történt lényegi változás: a gyűjtemény, a hercegi hitbizomány „elidegeníthetetlen tartozékaként” továbbra is a família birtokában maradt.
A fővárosba szállított anyagnak 1919 áprilisa óta az Iparművészeti Múzeum Üllői úti épülete adott otthont. Ez kezdetben, a viszontagságos időszak alatt természetesen raktári őrizetet jelentett, utóbb azonban, 1924 elején a kincstár itteni anyagának nagy többsége kiállításra került, e múzeum két termében. Ezt az a letéti szerződés tette lehetővé, amely a hercegi hitbizomány akkori „kormányzója”, Dr. Esterházy Pál (1901-1989) és az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, Dr. Végh Gyula között köttetett, 1923 márciusában.
Dr. Végh Gyula - széles látókörű szakember lévén - jól ismerte az Esterházy-kincstárra vonatkozó írott források jelentős részét, elsősorban azokat az inventáriumokat, amelyek a 17. században készültek, s amelyeket a korábbi történeti kutatás a múlt század végén és az 1900 körüli években, különböző szakfolyóiratokban közzé tett. Az ezekből a forrásokból kirajzolódó, imponálóan gazdag, változatos anyagot ő állította párhuzamba és „szembesítette” elsőként az Iparművészeti Múzeumba szállított, majd ott kiállított műtárgy-együttessel. Ennek alapján kénytelen volt bizonyos számszerű csökkenést megállapítani. Nevezetesen azt, hogy a letétként Budapestre került anyag mennyisége - ötvösművek, fegyverek, textíliák: 243 tétel, numizmatikai anyag: 164 tétel, összesen tehát 407 tétel - alatta marad annak a felettébb impozáns műtárgy-együttesnek, amelyet a korai inventáriumok tételesen feltüntetnek. (Összehasonlításként jegyezzük meg: az Esterházy-képtár anyaga, amelyet 1870-ben a magyar állam megvásárolt, s amely a Szépművészeti Múzeum Régi képtárának mintegy a „törzsállományát” képezi, 637 festményből áll.) Ám egyúttal konstatálhatta azt is, hogy a számottevő művészi értékű, jelentős alkotások, szinte hiánytalanul megtalálhatók a Budapestre jutott anyagban. Kivételként az a pazar kivitelű és tekintélyes méretű házioltár említhető, amely a fraknói vár falai között maradt - jelenleg is ott látható -, s amelynek párdarabját, Pázmány Péter egykori házioltárát, az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár őrzi.
Végh Gyula felismerte ugyanakkor, hogy az említett tranzakció némiképp megváltoztatta az 1918-ban Budapestre került gyűjtemény jellegét, arculatát. Szó szerint kimaradtak, azaz bizonyára célirányos „szelektálás” eredményeképp eredeti őrzési helyükön, a fraknói vár épületében, annak különböző helyiségeiben maradtak ugyanis azok a - meglehet, kétes értékű - tárgyak (ritka egzotikumok, viaszplasztikák, ásvány- és kőzetdarabok), amelyek az artisztikus megformálást, részben vagy teljesen, nélkülözték. Ily módon az anyag immár jobban hasonlított napjaink „steril” múzeumi kollekcióira, mint arra a sajátos, a késő-reneszánsz korban kialakult gyűjteménytípusra - az úgynevezett „Kunst- und Wunderkammerekre” -, amelyet fénykorában oly egyedülálló módon példázott.
A két világháború közötti évtizedekben az Esterházy-kincstár jó néhány darabjának szakirodalma számottevően bővült. Ez főként azoknak a publikációknak köszönhető, amelyek egy-egy iparművészeti műfaj hazai fejlődéstörténetének egy meghatározott szakaszát, nevezetesen a reneszánsz- és a barokk korszakát tekintették át. Elsősorban az ötvös- és a textilművészet feldolgozásai érdemelnek itt említést. Az előbbiek közül Csányi Károly és Kőszeghy Elemér, az utóbbiak sorából Bárányné Oberschall Magda és Palotay Gertrúd tanulmányai a legjelentősebbek.
Meglehetősen jól, szakmánk körein túl is ismertek azok a szomorú, sorscsapásszerűen tragikus események, amelyek 1945 telén, Budapest ostromának utolsó időszakában következtek be, s amelyek elképesztő pusztítást, megannyi pótolhatatlan veszteséget eredményeztek. Ezek előzményeként egy balsikerű, utóbb végzetessé váló menekítési kísérletre került sor: az addig letétként kezelt műtárgyakat 1944 novemberében elszállították az Iparművészeti Múzeumból, s előbb - átmenetileg - a Magyar Nemzeti Múzeum „lapidáriumában”, majd néhány hét után az Esterházy családnak a budai várnegyedben (a Tárnok utcában) lévő palotájában - annak alagsorában és pincéjében - helyezték el. 1945 januárjában bombatalálat érte az épületet, amely ennek következtében romba dőlt és kiégett. A leomló épület maga alá temette és jórészt szétzúzta azokat a ládákat, amelyek a gyűjtemény műkincseit rejtették magukban. A romhalmaz feltárására és a veszteségek felmérésére 1949 elején kerülhetett sor. A siralmas állapotban lévő töredékeket - műtárgyak torzóit és roncsait - a csekély számú, többé-kevésbé épen maradt darabokkal együtt ekkor ismét az Iparművészeti Múzeumba szállították (az utóbbiak a gyűjtemény alig tíz százalékát tették ki).
A legsürgetőbb feladat akkoriban nyilvánvalóan az előbbiek konzerválása, azaz egyfajta szabályszerű „leletmentés” volt. Ezt követhette - a szükséges feltételek megteremtése, azaz korszerű restaurátor műhelyek felállítása és felszerelése után, az 1950-es évek második felében - a „tetszhalott” darabok életre keltése, vagyis a műtárgyak tervszerű és folyamatos restaurálása. E téren elsősorban Szvetnik Joachim és Kiss Pál, valamint Dr. Borsi Sándorné szerzett elévülhetetlen érdememet, akik fölényes szakmai felkészültséggel, a beavatottak kivételes mesterégbeli tudásával felvértezve végezték munkájukat, a pompázatos ötvösművek, ékszerek és textíliák restaurálását. Tevékenységük szakmai körökben méltán keltett Európa-szerte mind nagyobb figyelmet és egyöntetű elismerést. Ez elsősorban az egyedülálló manuális készséggel rendelkező, bámulatosan sokoldalú Szvetnik Joachimról mondható, aki az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós tanítványa volt, s aki egy nagyívű művészpályáról, annak bíztató ígéretéről mondott le annak érdekében, hogy kiteljesítse élethivatásának tekintett munkásságát. Ez az eltökéltség, a régi korok nagy mesterei iránt érzett példamutató alázat vezérelte közel harminc éven át, s ez tette végső soron lehetővé, hogy a gyűjtemény számottevő része, iskolateremtő restaurátori munkájának - továbbá követői, jórészt saját tanítványai rátermettségének - köszönhetően, eredeti pompájában újjászülessen.
E munka sikeréhez nem csekély mértékben járultak hozzá azok az adatok és információk, amelyek régi, jeles mesterekre, az ő munkásságukra, s különböző európai gyűjteményekben őrzött egyéb alkotásaikra vonatkoznak. Ez utóbbiak reprodukcióit és a műfaj történetére, a mesterség megannyi régi titkára rávilágító, felettébb jól hasznosítható „támpontokat” - továbbá azokat az archív felvételeket, amelyek a roncsolt darabok eredeti, ép állapotát dokumentálják - az Iparművészeti Múzeum szakemberei, alaposan felkészült művészettörténészei bocsátották restaurátor kollégáik rendelkezésére. Az 1960-as évek eleje óta csakugyan példás és gyümölcsöző együttműködés alakult ki a restaurátorok és a muzeológusok között.
Ez utóbbiak közül elsősorban Héjjné Détári Angéla nevét kell „kiemelnünk”, éspedig különös hangsúllyal és elismeréssel, minthogy tevékenysége - ezt ma már tárgyilagosan megállapíthatjuk - fontos, új szakaszt jelentett az Esterházy-kincstár kutatásának és feldolgozásának történetében. Régi magyar ékszerek című kitűnő, máig alapvető könyvének megírása és első kiadása (1965) után, mintegy tíz éven át jó néhány nagyívű tanulmányt tett közzé az az idő szerint főként általa kutatott témáról, nagy részüket az Iparművészeti Múzeum évkönyveiben. Írásainak többsége egy-egy műtárgy megszületésének körülményeit mutatja be, alapos művelődéstörténeti elemzés kíséretében. Az augsburgi barokk ötvösség különleges értékű alkotásáról, az úgynevezett „Vezekényi dísztálról” szólva feltárja például a nevezetes hadi esemény - az 1652. évi vesztes ütközet - jelentőségét és következményeit, részletesen kitérve annak kortársi visszhangjára is. E módszer megannyi hozadékát és addigi kutatásainak eredményeit az a terjedelmes tanulmány összegzi - A fraknói Esterházy-kincstár a történeti források tükrében in: Magyarországi reneszánsz és barokk. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk.: Galavics Géza. Budapest 1975. 473-549. -, amely egyszersmind a további feldolgozások számára is nélkülözhetetlen kiindulópontot és példát nyújt. E tanulmány ugyanis nem csupán a címben megjelölt célkitűzést teljesíti - a meglévő műtárgyakat „szembesíti”, ahol ez lehetséges, a korai inventáriumok megfelelő tételeivel -, hanem találó jellemzést is ad a gyűjtemény jellegéről, bemutatva létrejöttének és kiteljesedésének legfontosabb állomásait. Mindezt természetesen a családtörténet vonatkozó tényeivel, fontos adataival összefüggésben teszi, ily módon kellő hangsúlyt kap Esterházy Pál nádor (1635-1713) életpályája, s az a kiemelkedően jelentős műgyűjtő és művészetpártoló tevékenység, amelyet ő a hercegi kincstár kialakítása érdekében kifejtett. Ugyanakkor, ez a tárgyát magabiztosan átfogó tanulmány kitűnő érzékkel exponálja azt a problémát, vagy inkább problémahalmazt, amellyel - s amelynek megannyi „elágazásával” - a téma kutatója szükségképp s igencsak sűrűn szembetalálja magát. Nevezetesen ezt a kérdést, amely a gyűjtemény valamennyi korai darabjával kapcsolatban felmerül, s amely a következőképp fogalmazható meg: hogyan alakult e 15-16-ik századi műalkotások „előtörténete”, azaz kik voltak az eredeti, első tulajdonosaik, s milyen utat jártak be, mielőtt - többnyire a 17-ik század derekán, vagy második felében - az Esterházyak fraknói kincstárába jutottak?
A kérdést az teszi valóban „súlyossá”, megkerülhetetlenné, egyszersmind felettébb izgalmassá, hogy kiemelkedő históriai, művészi és - nem utolsó sorban - igen jelentős anyagi értéket képviselő műtárgyakról van szó, amelyek eredetét olykor ismerjük, az esetek többségében azonban nem (legalábbis ez idő szerint aligha tudjuk bizonyítani). Mindenesetre ez utóbbiakról, kitűnő kvalitásuk okán, joggal feltételezhető, hogy eredetileg valamely főrangú európai família műgyűjteményében őrizték, esetleg egy-egy uralkodó dinasztia valamely tagja számára készítették őket. Márpedig ha így van, akkor ez komoly és megszívlelendő következményekkel jár a további célirányos kutatás megszervezését, módszerét illetően. Nem kétséges ugyanis, hogy a 15-16-ik századi európai iparművészet e nagy értékű, impozáns darabjai - a megalkotásuk körülményeire, megrendelőik személyére, továbbá későbbi „vándorútjukra”, azaz tulajdonosaik változására vonatkozóan - a tisztázandó kérdések sokaságát vetik fel. Megválaszolásukhoz természetesen szükséges a hazai és a közép-európai családtörténet szerteágazó kapcsolatainak ismerete éppúgy, mint azoknak az információknak a figyelembe vétele, amelyek a kincstár inventáriumainak szűkszavú közlései alapján leszűrhetők. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy mindezek - ha mégoly fontosak is - önmagukban nem elegendők. Ezek ugyanis az esetek túlnyomó többségében csupán bizonyos „közvetett” információkat hordoznak, s leginkább arra alkalmasak, hogy - tekintetbe véve őket - a kutató eleve kizárhasson különböző lehetőségeket a szóba jöhető, egyébként logikusnak tűnő hipotézisek köréből. Ahhoz azonban, hogy a lehetséges feltételezéseket ellenőrizze és szerencsés esetben meggyőzően alátámassza, további forrásokat kell használnia.
Hol találhatók, mely körben keresendők ezek, illetve a bennük rejlő, tanulmányozásra érdemes, netán kiaknázásra váró adatok? Nos, az utóbbi bő egy évtized kutatásai alapján két, jól elkülöníthető kör látszik kirajzolódni. Az egyikbe azok a hazai publikációkban, többnyire régi folyóiratokban közzé tett, általában szórványos, néha viszont gyakran idézett adatok tartoznak, amelyek a 16-17. századi magyarországi műkincsállomány viszontagságos történetére vonatkoznak. Ezekről az adatokról lényegében ugyanaz mondható, mint a korszak néhány főúri kincstárának inventáriumaiban itt-ott megjelenő - olykor sokat mondó - tételekről: némelyikük szempontunkból különös jelentőségű, minthogy olyan műtárgyról ad hírt, amely - váratlanul, vagy bizonyos diplomáciai és családtörténeti események „logikus” következményeként - a 17. század második felében az Esterházyak gyűjteményében bukkan fel. Sajnos a rendelkezésre álló, ún. kontroll-források, amelyek e darabok egyértelmű azonosítását teszik lehetővé, igen csekély számúak, így e feltételezések igazolására vagy cáfolatára - ez idő szerint - csupán néhány esetben van mód. [Nádasdy Ferenc (1623-1671) nagyhírű sárvári kincstárának 1670. évi összeírásai a „szerencsés” kivételek közé sorolhatók.]
A másik kör jóval szélesebb - mondhatni: távlatosabb -, igaz, határozott kontúrokkal kevésbé írható körül. Olyan, előkelő külföldi kincstárak anyagát - pontosabban, azok összeírásait - tartalmazza ugyanis, amelyek alapos, mélyreható ismerete témánk szempontjából nem nélkülözhető. Nevezetesen a szász választófejedelmek drezdai, a brandenburgi őrgrófok (utóbb választófejedelmek) berlini és a Habsburg-uralkodók bécsi műgyűjteményéről, azok 16-17. századi inventáriumairól van szó. Nagy a valószínűsége ugyanis annak, hogy e felsorolt kincstárak - néhány évtizeden át - az Esterházy-gyűjtemény legkiemelkedőbb korai darabjainak némelyikét őrizték. [Illetve, esetleg, a fraknói kincstár némely pompás alkotásának egy-egy egykorú, analóg példányát. A kérdés messzire vezet, részleteire itt nincs terünk kitérni, tisztázásáról azonban nem mondhat le a további kutatás.] Nem kétséges ugyanakkor, hogy az erre vonatkozó (olykor ígéretesnek tűnő) hipotéziseket csakis az említett helyszíneken elvégzendő - nagyszámú kéziratos forrás tételes átvizsgálását jelentő - módszeres kutatások támaszthatják alá kellőképp és meggyőzően. Ilyen jellegű, meglehetősen időigényes szakmai tanulmányutakra azokban az években - 1987 és 1990 között -, amikor az OTKA támogatásával megindult és team-munkában, szervezett keretek között folyt az Esterházy-kincstár történetének feldolgozása, sajnálatos módon nem került sor. Meggyőződésünk azonban, hogy e helyszíni kutatómunkát idővel - lehetőleg a közeli jövőben - el kell végezni, épp a feldolgozás távlati céljai, azok megvalósítása érdekében.
Az viszont megállapítható, hogy az OTKA-kutatás eredményei - annak megannyi hozadéka - jó néhány, a közelmúltban, itthon és külföldön megjelent tanulmány mellett, elsősorban két, nagyszabású kiállítás katalógusába „épültek be”. E tárlatok „Reneszánsz és manierizmus”, illetve „Barokk és rokokó” címmel, az Iparművészeti Múzeumban kerültek megrendezésre 1988-ban, illetve 1990-ben. (A témánk szempontjából lényeges tárgyleírások szerzőinek felsorolása kissé hosszadalmas lenne, illőnek és fontosnak tartjuk azonban, hogy e kötetek szerkesztőinek nevét megemlítsük: Péter Márta és Bardoly István.) Ezeket két kisebb, ám eredményeit tekintve ugyancsak jelentős kiállítás követte, szintén az Iparművészeti Múzeumban, „Magyar hagyományok az öltözködésben”, illetve „Ékszerek, érmek, rendjelek” címmel (az előbbi Tompos Lilla, az utóbbi Pandur Ildikó és Szilágyi András rendezésében, mindkettő igényes katalógussal), 1994-ben. Említést érdemel továbbá az a régóta sajtó alatt lévő tanulmánykötet, amely Von Bildern und anderen Schätzen. Die Sammlungen der Fürsten Esterházy címmel, Gerda Mraz és Galavics Géza szerkesztésében, a bécsi Böhlau kiadó gondozásában jelent meg 1999-ben. E kötet hazai szerzői közül négyen - László Emőke, Pásztor Emese, Tompos Lilla és Szilágyi András - a fraknói kincstár egy-egy műfaji csoportját tekintik át, összegezve és értékelve az azokra vonatkozó legfontosabb, tudományos értékű megállapításokat.
Az utóbbi évek szépen terebélyesedő szakirodalmát számottevően gazdagította az a jó néhány tanulmány, amelyek szerzői - E. Nagy Katalin, Pataki Anikó, Rácz Jenő, Varga Péter, Várfalvi Andrea és Peller Tamás Károly - a restaurátor szemével (és imponáló felkészültségével) közelítettek a gyűjtemény egy-egy jelentős darabjához, illetve tárgyegyütteséhez. Megannyi izgalmas technikai és művességtörténeti kérdés megválaszolásán túl e cikkek számos esetben fontos érveket és tanulságokat szolgáltattak az egyes alkotások pontosabb, a korábbiaknál meggyőzőbb és körültekintőbb meghatározásához. Túlnyomó részük az Ars Decorativa utóbbi köteteiben jelent meg, idegen nyelven is. Végül egy, a közelmúltban napvilágot látott, kitűnő tanulmányra kívánjuk felhívni a figyelmet, nevezetesen Szikszay Béla írására, amely a további kutatások szempontjából is felettébb megszívlelendő tanulságokat fogalmaz meg, s ezekre már a címében is utal: Ötvösművek, címerek és legendák az Esterházy-gyűjteményből in: Művészettörténeti Értesítő 47. 1998. 229-235. E szerző heraldikai kutatásainak elismerésre méltó és meggyőző eredményei azt bizonyítják: az eddigi szakirodalomban leírt, olykor sűrűn ismételt hipotézisek közül néhány nagyon is ingatag lábon áll - némelyikük kategorikusan elvetendő -, s a szakembereknek nem csupán ezeket, de némely esetben az inventáriumok közléseit is komoly és indokolt fenntartással, a korábbiaknál jóval alaposabb és szigorúbb kritikával kell a jövőben kezelniük.
Mindehhez hozzátehetjük: a prágai „rudolfinus” művészetet bemutató, 1987-ben Essenben, majd a következő évben Bécsben (KHM) megrendezett emlékezetes kiállítás óta - „Prag um 1600 - Kunst und Kultur am Hofe Kaiser Rudolfs II” - nem kevesebb, mint nyolc nagyszabású tárlatot tudunk felsorolni, amelyeknek Ausztria, Németország, Belgium és a Cseh Köztársaság különböző, rangos múzeumai adtak otthont, s amelyeken az egykori Esterházy-kincstár válogatott darabjai is szerepeltek. Ezek kísérő kiadványaiban, szerzőként, avatott hazai és külföldi szakemberek sokasága működött közre. Megállapíthatjuk tehát, hogy az Esterházy-gyűjtemény műalkotásaira vonatkozó legújabb kutatási eredmények napjainkban a nemzetközi szakirodalom mérvadó, rangos publikációiban nyomon követhetők.
Mármost, ha a gyűjtemény különböző műfaji egységeit vesszük szemügyre, azt mondhatjuk, hogy a fenti megállapítás nem egyformán, távolról sem azonos mértékben érvényes rájuk. Az úgynevezett reprezentatív műfajok körébe tartozó alkotások - mindenekelőtt a különböző tárgytípusokat képviselő hímzett textíliák, továbbá az ötvösművek és ékszerek - a feldolgozás egy más, kétségkívül előrehaladottabb fokán állnak, mint azok a darabok, amelyeknek az eddigi kutatás - amint a megjelent közlemények számából is kitűnik - mindmáig kevesebb figyelmet szentelt. Következésképp a készülő szakkatalógus, amely különböző műfaji csoportokra bontva dolgozza fel a gyűjteményt, az egyes szerzőkre más-más feladatot ró. Azoknak a szerzőknek, akik a fent említett alkotásokat „mutatják be”, főként arra kell törekedniük, hogy a korábbi kutatások eredményeit összegezzék és elemző leírásaikba maradéktalanul beépítsék. (Természetesen kellő fenntartással és kritikával, ahol szükséges - és újszerű megállapításaikkal kibővítve azokon a pontokon, ahol ez lehetséges.)
A további közreműködőknek viszont, akik például a fegyveranyag vagy a numizmatikai gyűjtemény leírásán tevékenykednek - pontosabban: a már elkészült leírások szakmai kontrolljával, kiegészítésével foglalkoznak -, jó néhány esetben fontos alapkérdéseket kell még tisztázniuk. Nem is annyira az egyes darabok korszerű meghatározásáról, az e téren jelentkező problémák megoldásáról van szó - ezekre a szakirodalom alapvető kézikönyvei, végül is, többnyire választ adnak -, inkább az olyan kérdésekről, amelyek (például az éremgyűjtemény anyagán belül) egy-egy meghatározott tárgycsoporttal kapcsolatban rendre felmerülnek. [Itt jegyezzük meg, közbevetőleg, hogy a kincstár numizmatikai gyűjteményét, szám szerint 164 tételt, 1962 óta a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára őrzi.] Anélkül, hogy részletesen kifejtenénk őket, elegendő ezúttal, ha röviden utalunk e kérdések egyikére.
Az Esterházy-kincstár numizmatikai anyagában felettébb nagy számban találhatók azoknak az úgynevezett „reformációs emlékérmeknek” különböző példányai, amelyek a lutheri, azaz az ágostai hitvallás kihirdetésének egy-egy kerek évfordulója alkalmával, más-más időpontban készültek, többnyire Wittenbergben és Nürnbergben. Vélhetően ezek körébe tartoztak eredetileg azok a bronzból öntött kerek domborművek, amelyek Philipp Melanchtont (1497-1560), illetve az okkult tudományok kétes hírnevű művelőjét, Paracelsust (1493-1541) ábrázolják. [Közbevető megjegyzés: ez utóbbi darab a Szépművészeti Múzeum 1983. évi kiállításán - Luther Márton emlékezete - mint Luthert ábrázoló dombormű szerepelt.]. E darabok „jelenléte” meglehetősen zavarba ejtő egy olyan família műgyűjteményében, amelynek tagjai a rekatolizáció ügyét hagyományosan „szívükön viselték”, s ebbéli meggyőződésüknek megannyi látványos tanújelét adták.
Ha ez így van, márpedig így van, akkor érdemes feltenni a kérdést: az említett tárgyak vajon mikor, mi módon, azaz milyen úton és kiknek a közreműködése révén jutottak az Esterházyak kincstárába, s miként maradhattak fenn napjainkig, éspedig az olyan művek „társaságában”, mint X. Ince, VII. Sándor és XI. Ince pápa emlékérmei? Továbbá, általánosabban: mekkora mennyiséget tesznek ki - arányaikban - azok a műtárgyak, amelyek nyilvánvalóan nem a família hagyományos műgyűjtő tevékenységének köszönhetően, hanem bizonyára egyéb megfontolások okán kerültek a nagyhírű fraknói kincstárba? S vajon az esetlegességnek, a számunkra ma már nem felderíthető körülményeknek, - azaz, mondjuk így: a véletleneknek - mekkora szerepe van az egyes gyűjteményegységek kialakulásában?
Érdekes, felettébb talányos kérdések ezek, amelyekkel kapcsolatban a szakkatalógus szerzője kétféleképp foglalhat állást. Az egyik megoldás, hogy nem vesz róluk tudomást, nem foglalkozik velük, mondván: a szakkatalógus-írás szikár, száraz, tárgyilagos műfaj, amelynek megvannak a maga jól ismert, bevált kritériumai. „Végeredménye” pedig egy olyan, kézikönyvszerű kötet, amelyet szinte kizárólag a konkrét adatoknak „utánanéző”, azokat egybegyűjtő szakemberek és tudós kutatók szoktak leemelni a könyvtárak polcairól.
Meggyőződésünk azonban, hogy szerencsésebb, ha a szerző a másik lehetséges megoldást választja. Azt nevezetesen, hogy nem kizárólag a tradicionális, fundamentális kérdésekre koncentrál. Hanem ezeken az evidenciákon - tehát az azonosítás, az attribúció és a minél pontosabb datálás problémáin, azok meggyőző megoldásán - túl, exponálja, súlyuknak megfelelően kezeli, esetleg „körbejárja” az említett és ahhoz hasonló, egyéb kérdéseket, s nem riad vissza tőlük akkor sem, ha végleges és megfellebbezhetetlen választ ez idő szerint nem tud adni rájuk. Ha ezt teszi, akkor a készülő kötet - esetünkben az Esterházy-kincstár idővel formát öltő szakkatalógusa - vélhetően joggal tart számot szélesebb körű szakmai visszhangra. S túl azon, hogy - törekvéseink, szándékaink szerint - megfelel a szakma érthető és régóta érzékelhető elvárásainak, remélhetőleg képes lesz felkelteni azok érdeklődését is, akik a tárgyalt műfajoknak nem szakértői, ám akik nyitottak és fogékonyak a barokk kor eszmetörténetének - mai, divatos szóval: a „mentalitástörténetnek” - megannyi, ma még tisztázatlan és alig vizsgált kérdése iránt.