Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma(jelenleg: Pécsi Tudományegyetem)
Visy@btk.pte.hu
Tisztelt alelnök úr, tisztelt igazgató úr, levezető elnökasszony, kedves kollégák, kolléganők, hölgyeim és uraim!
Örömmel vállaltam el ezt az előadást, bár meg kell mondanom, hogy az elvárás lehet, hogy nagyobb, mint amennyit én most itt röviden el tudok mondani. Biztos vagyok abban, hogy tucatjával vannak itt az előadóteremben olyanok, akik legalább ilyen jól, ha nem jobban össze tudnák foglalni azokat a dolgokat, amelyek a régészet, a régészeti gyűjtemények kapcsán mindannyiunkban felmerülnek, amely mellett régészekként hitet tettünk, és szakmailag vagy más területen azért dolgozunk, hogy a régészet mint tudomány, történettudomány, és a régészet által hozzáférhető kulturális javak, a kulturális örökség mindenki számára hozzáférhetővé váljék, ne vesszék el, ne pusztuljon el, a jövő generációi is tanulhassanak belőle és esztétikai élvezetet, tanulságokat szűrhessenek le a maguk számára.
Előadásomat azon dolgokra szeretném felépíteni, amelyek azt hiszem, logikusan következnek egymásból. Elsőként azokkal a jogi, törvénykezési feltételekkel szeretnék röviden foglalkozni, amelyek jelen munkakörömből szinte következnek, és amelyekről mindenképpen szót kell ejteni, hogyha a régészeti örökség feldolgozásáról, tudományos kérdéseiről beszélünk.
Köztudomású, hogy még két éve sincs, hogy a parlament elfogadott egy új kulturális törvényt, amelynek jelentős hányada a régészeti örökséggel foglalkozik, akár a terepen található régészeti emlékanyaggal, lelőhelyekkel, az azokkal kapcsolatos feladatokkal és kötelezettségekkel, akár pedig a gyűjteményekbe kerülő bármilyen, többek között természetesen régészeti tárgyakkal is. Meg kell mondanom, noha a törvény összességében nagy előrelépés, mégis bizonyos kívánnivalókat hagy maga után - egyébként ez minden törvényre jellemző - és most azon fáradozunk, azon dolgozunk, hogy tökéletesítsük ezt. Ennek során abból az elvből indulunk ki, hogy az országunk területén a földben, vizekben és másutt található emlékek, a kulturális ténykedés, az emberi tevékenység bármilyen emlékanyaga és azoknak közvetlen környezete, rétegei, rétegződései és ezzel együtt természetesen a természettudományi emlékek hasonló csoportja nemzeti kincs, az ország tulajdona, elidegeníthetetlen vagyona.
Ebből az következik, hogy az államnak mint olyannak ezzel kapcsolatos feladatokat kell elvállalni. Ezt a tavaly, 1998-ban az új törvény alapján létrehozott Kulturális Örökség Igazgatósága (jogutódja: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) feladatbővítésével szeretnénk elérni, vagyis azáltal, hogy az állam közvetlenül lássa el a felügyeletet és azokat a feladatokat, amelyeket ennek a logikai vonalnak a mentén el kell látnia. Természetesen más szempontok is vannak, amelyek a törvény módosítását kikényszerítik, és reméljük, hogy ez év végére a törvénytervezet elkészül, és a jövő év első felében pedig a parlament elé kerülhet a Műemléki törvény és a Levéltári törvény módosítási javaslatával együtt. Ezzel már utaltam arra is, hogy a Műemléki törvényt és a műemlék-ügyet elválaszthatatlannak tartjuk a régészettől, a gyűjteményektől, illetve elsősorban a régészeti lelőhelyek és a terepen található bármilyen kulturális emlék kezelésétől.
Ugyanarról a dologról, az anyagi jellegű kulturális örökség ingatlan részéről van ugyanis szó, csupán az emlék minősége, fajtája különbözik egymástól. Az épített örökség jellege, a láthatóság, művészeti vonatkozások vannak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a kevésbé föltűnő, sokszor nem is látható, csupán sejthető, vagy különböző régészeti módszerekkel azonosítható, netán természettudományos módszerekkel megfogható, inkább lelőhelynek, potenciális műemléknek nevezhető emlékegyüttes, amely azonban az ingó örökség emlékeit is magába foglalja. Ezeket régészeti műemlékeknek is lehet nevezni. A törvények együttes tárgyalása lehetővé teszi az egységes szemlélet biztosítását, és ez óriási előny lesz. Magyarországon első ízben fordulhat elő, hogy a kulturális örökség mindenre kiterjedő törvénykezési tárgyalása egyszerre, egy időben, teljes összhangban és egyetértésben, remélhető egyetértésben fog folyni.
Egy másik feladat a meglévő és természetesen érvényben lévő törvényhez kapcsolódó rendeletek kiadása. Ennek során most készült el, hosszú egyeztetés után, és hamarosan megjelenik a Tájékoztatóban a régészeti feltárásról és az engedélyezési eljárásról szóló miniszteri rendelet, amely néhány újdonságot is tartalmaz a korábbihoz képest. Elsősorban azt, hogy tudatosan nem tesz különbséget a régészeti és a természettudományi feltárások között, együttesen óhajtja azt tárgyalni, amit természetesen a törvény lehetővé tesz. Olyan újabb lépéseket iktat be és olyan feladatokat ad a feltárónak, amelyek biztosítják, hogy az összes feltárás, összes terepkutatás megfelelő engedélyezéssel, megfelelő előkészítéssel és olyan biztosított munkamódszerrel folyjon le, amelynek révén a szerzeményezésig, a gyűjtemény kezelésig és a tudományos feldolgozásig a szakmai és a hivatali elvárásoknak minden szempontból eleget lehet tenni.
A régészet a muzeológiai és a közgyűjteményekkel kapcsolatos tudományok között azért élvez bizonyos függetlenséget, sajátos elbírálást, mert alapvetően történettudomány. Gondoljunk bele: az emberiség történetének alig egy-két százalékát tudjuk írott források révén kutatni és megismerni, az összes többi korszakot, a túlnyomó többséget időben visszafelé és területenként más-más időhatárig csak és kizárólag a régészeti leletek, a régészeti feltárások eredménye alapján lehet rekonstruálni. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy művelődéstörténetileg, művészetileg vagy más szempontból értékelhető régi tárgyakat gyűjtünk, hanem arról, hogy ezek történeti forrásjelleggel bírnak, éppen ezek azok, amelyek révén akár Magyarország, akár az egész világ korai története rekonstruálható. Természetesen más módon és más megközelítéssel és hangsúlyokkal, mint az írott forrásokkal. Éppen ezért nagyon fontos, hogy megőrizzük a lelőhelyeket és leleteket. Ha nem őrizzük meg, ha nem tudományos módon tárjuk fel - földúljuk- őket, akkor megsemmisítjük alapvető forrásunkat. Minden lehetséges információt a feltárás során kell felgyűjtenünk. Ha nem ezt tesszük, akkor nem szakemberek, hanem csak kincskeresők vagyunk.
A régészet mint tudomány és történettudomány jellegéből és a vizsgált anyag jellegéből következik, hogy két nagy területen kell foglalkozni a régészeti emlékanyaggal. Vannak olyan tárgyak, régészeti tárgyak is, amelyek soha nem kerültek földbe, mert kézen-közön embertől emberig jutva a mai napig megmaradtak, megőrizték jellegüket. A régészeti tárgyak, leletek és létesítmények túlnyomó többsége viszont a földbe került, és onnan tárjuk föl, vesszük elő valamilyen formában és állapotban őket. Eszerint az egyik nagy terület, amivel foglalkoznia kell a régészetnek, a lelőhelyeknek, a régészeti műemlékeknek, a potenciális kincsesbányáknak a kezelése és felügyelete, a másik pedig a régészeti tárgyaknak és mindenféle régészeti információnak a múzeumokban, gyűjteményekben való elhelyezése és feldolgozása. Míg az utóbbi szinte az összes többi muzeológiai tudomány számára is jellemző feladat, az első szinte csak a régészet sajátja. Esetleg az újkori történeti muzeológia, netán a néprajz fordulhat kivételesen régészeti módszerekhez, ásatáshoz, hogy forrásanyagát, ha szükséges, ilyen módon keresse meg és tárja fel.
A régészet tudományos gyűjteményezési kérdéseiről beszélve elsőként a lelőhelyeknek a regisztrálásával, számon tartásával, felügyeletével, őrzésével kell foglalkozni, és csak ez után következhetnek maguknak a gyűjteményeknek az ügyei. A lelőhelyeket ugyanúgy nyilván kell tartani, mint a múzeumba bekerült tárgyakat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hibát vétünk, saját törvényünk szellemével kerülünk szembe. Hiszen nem elég kimondani azt, hogy a régészeti leletek és a lelőhelyek, természettudományos lelőhelyek állami tulajdonban vannak, hanem gondoskodni kell arról is, hogy az állam számba vegye kincseit. Vagyis a régészeti lelőhelyeknek a számba vétele, szakmai megközelítésben topográfiai felmérése és a régészeti topográfia jegyzékei elsődleges fontosságúak a régészeti lelőhelyek, más szóval a régészeti műemlékek számba vétele során. Ennek a munkának a szakmai feltételei az utóbbi években jelentősen változtak, nagyon sok, vagy legalábbis számos olyan új módszer, eljárás vált ismertté világszerte, amely lassan Magyarországon is teret nyert, ha nem is elég intenzíven. A Kulturális Örökség Igazgatóságát említve és feladatköreit megnézve teljesen nyilvánvaló, hogy a lelőhelyek inventarizációjának állami feladatát elsősorban neki kell koordinálni: megszervezni, támogatni mindazt a tudományos munkát, amely akár a múzeumokban, akár a régészeti munkával foglalkozó tudományos intézetekben, tehát más intézményekben történik. Ennek a munkának az egységes szervezése, közös nevezőre való hozása közös érdek.
Nemcsak országosan, hanem nemzetközi szinten is számításba kell venni azokat a munkákat, lehetőségeket, amelyeket a szomszédos országok, a fejlettebb európai országok alkalmaznak, hiszen a kulturális örökség, a régészeti kulturális örökség nem ismeri a mai országhatárokat, az egyes régészeti kultúrák köztudomásúan időnként, helyenként óriási területeket foglaltak el, számos mai ország területére terjedtek ki. Akár ezt a szempontot nézve, akár mást, teljesen világos, hogy meg kellene teremteni az alapját annak, hogy a különböző országoknak a lelőhely nyilvántartásait és az ezzel kapcsolatos munkálatokat valamelyest összhangba hozzuk egymással. Igen szerencsés dolog az, hogy több olyan kezdeményezés bontakozott ki, amelyekben Magyarország is részt vesz, és bízhatunk abban, hogy egyrészt a hazai kezdeményezések és törekvések eredményeként, másrészt pedig a nemzetközi kapcsolódás, kitekintés, együttműködés révén néhány éven belül létre tudnak jönni olyan adatbázisok, amelyek egyrészt a lelőhelyek tudományos paramétereit pontosan rögzítik, meghatározzák pontos földrajzi helyét és kiterjedését, másrészt olyan keresőrendszert biztosítanak, amely mind - ha szükséges, egy szűkebb formában - az államigazgatás számára, valamint az engedélyezési eljárások, építkezések engedélyezések kapcsán és más esetekben, mind pedig a szakmai együttműködés tekintetében határokon innen és határokon átívelve a tudományos együttműködést biztosítják. Természetes ugyanakkor, hogy mindezen munkálatokat, mint minden egyéb adatbázis esetén, a szakmai etika és a szerzői jog, illetve a múzeumok kötelmei, jogai alapján precízen meghatározott módon lehet, kell és szabad csak csinálni.
Azok módszerek, amelyek a lelőhely-felderítés és nyilvántartás számára fontosak, a terepbejáráson, a hagyományos régészeti kutatáson kívül néhány olyan módszerrel gyarapodtak ebben az évszázadban, és az utóbbi évtizedekben olyan rohamos fejlődésen mentek keresztül, amelyek majdhogynem ipari módszereket engednek meg és azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy elmaradásunkat viszonylag gyorsan fel lehet számolni. A becslések szerint Magyarország legalább százezer régészeti lelőhellyel rendelkezik. Ezeknek a pontos felmérése, katalogizálása igen hosszú időt vesz igénybe. Fel lehet gyorsítani ezt, amennyiben a régészeti légi fotózást intenzíven alkalmazzuk, és más olyan természettudományos módszereket is bevetünk, akár a radarméréseket, akár a talajellenállás-mérést, akár a mágneses mérések különböző fajait, amelyek egyrészt a lelőhelyek felderítésében, másrészt pedig egy-egy lelőhelynek a konkrét mibenlétére nagyon fontos, előzetes adatokkal szolgálnak. Ezeknek a módszereknek a Magyarországon való alkalmazása már megindult, de hogy ez országos méretekben is az említett topográfiai munka számára is használható, egységes vagy nagyjából egységes, az egész országra kiterjedő rendszert alkothasson, ehhez megint az a központi állami támogatás kell, amelyet a Kulturális Örökség Igazgatóságán keresztül fog a kulturális kormányzat a szakma rendelkezésére bocsátani.
A régészeti leletek másik csoportja az, ami bekerült már a múzeumba, természetesen mindazon információval együtt, amely az ásatás vagy a lelőhely bármilyen feltárása során keletkezett. Mindannyiunk számára világos, hogy akár terepbejárás, akár a különböző távérzékelési felmérések, katalogizálás, kartográfiai felmérések és minden egyéb munka nagyon sok információt ad, de az igazi, releváns információhoz ásatás révén jutunk, amikor nemcsak a lelőhely tényét, netán néhány jellemzőjét kapjuk meg, hanem magukat a leleteket, s ezeknek a leleteknek azokat az összefüggéseit, amelyekből a történeti, régészeti következtetéseket le lehet vonni. Következésképpen az ásatás a régészetnek, mondhatni, a legfontosabb módszere. Az ásatást tehát nagyon hogy precízen, gondosan kell előkészíteni, szabályozni. Erre szolgál az a rendelet, amelyre itt most hivatkozhattam, és amely reményeim szerint az eddiginél is hatékonyabban tudja szervezni és szolgálni ezt a munkát.
Magyarországon az engedélyezés - ezt inkább a jelen lévő külföldi kollégák számára említem itt meg - az Ásatási Bizottságban történik. Csak olyan ásatásra kerülhet sor, amelyet ez a központi szakmai grémium az előzetesen pontosan meghatározott ismérvek és adatok benyújtása után, azokat mérlegelve engedélyezett. Nemcsak az engedélyezés ténye tartozik az Ásatási Bizottságra, hanem az ásatás lefolyásának a nyomon követése is, az eredmények ellenőrzése is. Tehát amit az Ásatási Bizottság megszab, akár a volumenre, akár a szakmai követelményekre, akár pedig a leltározásra, restaurálásra és őrzésre vonatkozóan, azt jogosan számon kérheti és számon fogja kérni, és erre különleges súlyt fektetünk az elkövetkező időkben, mert meg kell szüntetnünk Magyarországon azt a helyzetet, hogy a múzeumok leltározatlan, feldolgozatlan anyaga immár Dunát rekesztő mennyiség, és a folyamatos terepmunka, a muzeológusok nagy leterheltsége mintegy nem engedi meg ennek az anyagnak a feldolgozását. Ennek következtében az ásatási engedélyeknél az eddigieknél szigorúbban és ami még fontosabb, vaskövetkezetességgel fog az Ásatási Bizottság eljárni. Ásatási engedély csak akkor és csak úgy adható ki, hogyha az előző ásatásoknak az anyaga a minimális feldolgozáson, tehát a dokumentáció elkészítésén, az elsődleges tisztítás, restaurálás, konzerválás elvégzésén, illetve az előzetes katalógus megírásán, tehát egy minimális leltározási szinten már túlesett. Az ásatás és a feldolgozás csak tudományos elvek szerint történhet.
Fontos, hogy a különböző, feltételezetten maximális színvonalú és intenzitású, kihasználtságú, gazdasági és tudományos szempontból egyaránt minden kritikát kiálló feltárásoknak a főbb csoportjait kicsit szemügyre vegyük, annál is inkább, mert az utóbbi években újabb lehetőségek, módok jelentek meg Magyarországon is. Köztudomású, hogy az autópálya-program növelte a régészettel szemben támasztott elvárásokat és azt a feladatmennyiséget, amelyet a régészeknek, a múzeumoknak el kell látni és az is, hogy ez számos pozitív jelenség mellett néhány negatív eredményhez is vezetett. A megelőző feltárásoknak és leletmentésnek tekinthető, és nagyrészt a beruházók minimálisan kilenc ezrelékes keretét felhasználó régészeti feltárások igen nagy feladatot rónak az ország múzeumaira, olyan mértékű feladatot, amely szinte teljesen kihasználja, kitölti azt a kapacitást, amellyel jelenleg a magyar régészet rendelkezik. Ez nem baj. A régészet és a múzeumok évtizedeken keresztül amiatt panaszkodtak, hogy nem tudják felgyorsítani a különböző kutatásokat, mert nincsen elég pénz. Most esetenként van pénz, csak éppen nem biztos, hogy arra a lelőhelyre, amelyet a múzeum szeretne feltárni. A megelőző feltárások és a leletmentés-szerűen, kötelező penzumként végzett kutatások háttérbe szorítják azokat a célzott kutatásokat, amelyeket nem leletmentés-jelleggel akármely múzeum, akármely régészeti munkával, tevékenységgel foglalkozó intézmény eddig végzett vagy ezután óhajt végezni.
Érthető, hogy kiéheztetett intézményeink egyre nagyobb mértékben igyekeznek kapcsolódni ezekhez a programokhoz, és vesznek részt azokban a leletmentésekben, azokban a nagy akciókban, amelyeket bármilyen beruházás, bármilyen egyéb program miatt végre kell hajtani. Ez jó is meg rossz is. Erről engedjenek meg néhány gondolatot. A célzott kutatások kiváló példája a Régészeti Intézetnek az a néhány mikrorégiós kutatása, amelynek során a legkülönbözőbb diszciplínák szakemberei dolgoztak egy zárt, földrajzilag, de gazdaságföldrajzilag és történetileg is lehatárolható területnek a komplex történeti vizsgálatában, amelyben a zoológus vagy más természettudós, a klimatológus ugyanúgy részt vett, részt vesz, mint a számítógépes szakember, a régész, a történész és mások. Az ilyenfajta vizsgálatok példaszerűek, mert arra hívják fel a figyelmet, hogy a régészetben új dimenziók nyílnak meg, a maximumot hogyan lehet, hogy kell megvalósítani. Olyan példa ez, amelyek az egyéb, majdhogynem futószalagon végrehajtandó, kötelező munkák során is felhívják a figyelmet arra, hogy lehetőleg minél többet valósítsunk meg ezekből a szempontokból, minél több olyan dolgot tudjunk kutatni és vegyünk szemügyre, amelyek ezekben a célzott, magas színvonalú kutatásokban megjelennek. Biztos vagyok benne, hogy van erre lehetőség. Hisz akár az archeobotanikai kutatásoknak az utóbbi években való nagyon intenzív fellendülését nézem, akár néhány más dolgot, akkor látnivaló, hogy még nem aknáztuk ki mindazt a lehetőséget, amelyet egy műemléki, régészeti lelőhely számunkra mint nyersanyag, mint megfogható tárgyi valóság jelent. Újabb és újabb vizsgálati szempontok, újabb és újabb vizsgálati módszerek révén a tárgyi valóság újabb elemei és szempontjai kerülnek be látókörünkbe, amelyeket lehet, hogy nem viszünk be kivétel nélkül a múzeumba, mert nem lehet, de olyan megfigyeléseket és olyan következtetéseket engednek meg, amelyek a tudásunkat, történeti ismereteinket összességében növelni fogják. Az arányukban fokozódó leletmentések ezt a lehetőséget természetesen csökkentik. Az óriási területek „futószalagon való” átvizsgálásának a kötelezettsége biztos, hogy befolyásolja a kutatókat, és nehéz helyzetet teremt akkor, amikor lelkiismeretük és tudományos felkészültségük szerint tudják, hogy sokkal alaposabban kellene az adott területet átvizsgálni, a határidő kényszerének szorításában azonban ezt sokszor nem, vagy csak részben tehetik meg. Mindannyian ismerünk ilyen példákat, de tudunk olyan esetekről is, amikor kisebb-nagyobb sikerrel feltartóztattuk a hömpölygő gépáradatot. Volt, hogy én is a dózer elé álltam, hogy megakadályozzam haladásában, és negyedóráig farkasszemet néztünk egymással. Végül mégiscsak feltártam a kérdéses gödröt, amiben nem volt semmilyen különleges lelet, de azt nem lehetett előre tudni.
Magán az ásatáson is nagyon sok új technikai eszközt, olyan új módszereket, természettudományos módszereket tudunk és vagyunk képesek alkalmazni, akár mert rájöttünk, hogy lehet, hogy érdemes, akár pedig már van pénzünk arra, hogy megszerezzük ezeket az értékes vagy drága szerkezeteket, amelyek a helyszínen új információkat adnak. Nagyon fontos az, hogy a feltárás során lehetőleg mindenre sor kerüljön, amit ott kell elvégezni. Intenzívebbé kell változtatni a feltáráson töltött időszakot. Ez persze fölveti azt a külföldön már elterjedt felfogást, hogy az ásatás technikai folyamat, gyakorlati régészet, és nem feltétlenül kell azt egy akadémiai végzettségű szakembernek, régésznek irányítania, elegendő, hogyha azt ásatási vagy régészeti technikus végzi. Én magam még biztos, hogy annyira tradicionális kötődésű vagyok, hogy ezzel nem értek egyet. Nem tudom, mit hoz a jövő. Egyet azonban tudok: hogyha a régész, az akadémiai, egyetemi végzettségű régész maga irányítja az ásatást és olyan mértékben és arányban vesz részt a munkában, a dokumentálásban, minden terepmunkában, ahogy ideje, lehetősége megengedi, ő maga is rengeteget fog tanulni. Másrészt sokkal több finomságot vesz észre, tud megkülönböztetni, lejegyezni, mint a technikus.
A régészeti ásatáson nem csak a leleteknek az ásatási szelvény partjára való kitermelése folyik, hanem ennél sokkal több. Természetesen a dokumentálás mindenre kiterjedő részén túl. A leletek elsődleges tisztítása, sőt restaurálása is elkezdődhet, sőt egy-két napos fáziskéséssel a leleteknek a regisztrálása is megtörténik. És hogy ez egyáltalán nem új dolog, engedjék meg, hogy hivatkozzam Fettich Nándorra, aki az ásatásait úgy végezte, magam is tanúsíthatom, mert ástam vele, hogy a letisztított tárgyakat, abban a pillanatban, ahogy megszáradtak, rögtön lerajzolta, leírta az ásatási naplóban. Az ásatás végén a teljes, rajzos dokumentáció is készen volt. Vagyis, ha jól osztja be a régész az idejét és a terepen megteremti az ilyen feladatokra való munkalehetőséget, akkor igen hasznosan tölti el ásatási idejét, ami természetesen későbbi feladatain is könnyít. Egyáltalán nem üresjárat tehát a feltárás az intenzív tudományos munka szempontjából.
A régészeti terepmunka és a múzeumi tevékenység növekedése feszültségeket is kelt. Ennek nálunk is mutatkoznak jelei, de tudom jól, más országban is. Ez az, hogy múzeumainknak és raktáraiknak a befogadóképessége korlátozott. Egy-egy nagyobb feltárás során, ha mindent begyűjtünk, állatcsontot, cserepet és egyebet, akkor általában néhány köbméternyi anyaggal gyarapszik a múzeum egyetlen ásatás egy évre szóló munkája eredményeként. Most ez még csak feszíti a kereteket, de nem borította fel teljesen. Mi lesz száz év múlva? Nyilvánvaló, óriási raktárakat kell építeni, át kell gondolnunk a múzeum és a raktározás kérdéseit. Hollandiában központi raktárakat hoztak létre nagy gyűjteményeknek, tehát a múzeum inkább csak a feldolgozás, a kiállítások dolgával foglalkozik, és kényszerűségből vidéken, távol a várostól raktárbázisokat alakítottak ki a különböző gyűjteményi anyagok tárolására. Lehet, hogy Magyarországon is ez az út, és e tekintetben Néprajzi Múzeumunk úttörő szerepet játszik, de van egy-két további múzeum vidéken, ahol kényszerűségből elindult és megvalósult ez a folyamat.
Csökkenthető-e a múzeumi raktárakba kerülő anyag mennyisége? Nagyon nehéz és minden esetben a szakemberek által eldöntendő kérdés. Lehet, hogy egy autópálya-ásatáson nem kell minden gödröt feltárni, ahol a régész hite, tapasztalata szerint 99%-os biztonsággal nemigen lesz érdemleges lelet? Lehet, hogy nem szükséges az ásatásokon előkerülő utolsó, legapróbb cserepet, darabkát is eltenni? Szakmai, tudományos szempontból ez nem elképzelhetetlen, mivel ezeket általában nem közöljük le, hiszen, ha az edényeket nézzük, egy edény peremtöredéke már elegendő az esetek egy jó részében ahhoz, hogy meghatározzuk az edényt. A többit legfeljebb eltesszük. Nagyon sok olyan vizsgálat, lehetőség van, amit most is tudunk, amihez fontosak ezek, és lehet, hogy később lesznek olyan módszerek, lesznek olyan lehetőségek, amikor rájövünk, ezekből valamilyen további ismerethez lehet jutni. Azt azonban hadd említsem meg, hogy a hatvanas évekig általános volt magyarországi régészeti ásatásokon a leletek helyszíni osztályozása, és csak ekkoriban kezdett elterjedni a jelenlegi, mindent begyűjtő gyakorlat. Tehát azt megelőzően a régész a telepásatáson a helyszínen visszahelyezte a gödör aljába vagy a már feltárt területekbe azokat tárgyakat, azokat a kis, apró töredékeket, amelyek mint jellegtelen vagy a gyűjtemény számára valóban nélkülözhető tárgyak be sem kerültek a múzeumba. Ez a lehetőség természetesen most is fennáll. Ennek az esetleges gyakorlása azonban nagyon fontos és nagyon komoly tudományos feladat, nyilvánvaló, hogy csak régész és csak a szaktudásának a teljes kihasználásával foglalhat ezekben a kérdésekben állást.
A múzeumokban lévő gyűjteményeknek, a régészeti anyagnak a feldolgozásáról, tudományos feltárásáról most csak címszavakban szólok. A tudományos, a gyűjteményezési gyakorlat, a régészeti gyűjtemények fejlesztése tekintetében a műtárgyvédelemnek döntő, elsődleges fontossága van, mindazokkal a technikai és szakmai lehetőségekkel, amellyel rendelkezünk, illetve amellyel kell rendelkezni. Ennek mind a konzerválási gyakorlatra, mind pedig a műtárgyak fizikai biztonságára ki kell terjedni. Meggyőződésem, hogy a régészeti gyűjtemény-fejlesztés tudományos szempontjai között mellőzhetetlen a feldolgozás, az anyag leközlése. Tehát az elsődleges publikációk, a katalógusoknak az elkészítése. Egyrészt az a leltározási kötelezettség, amelyről a lelőhelyek kapcsán beszéltem, természetesen a tárgyaknál is fontos, nem halogatható éveken keresztül, másrészt ezt a leltározási munkát az idén még kiadandó, új nyilvántartási rend alapján olyan formában alakítjuk át, hogy a leltározás eredménye egyszersmind publikálható katalógus is lehessen. Eltérünk tehát attól a jelenlegi és egy évszázada vagy hosszabb ideje terjedő gyakorlattól, a leltárkönyvekbe való kézi bejegyzés zsákutcát jelentő gyakorlatától, mivel azt a szöveget, azokat a leírt betűket nem lehet továbbvinni és használni. Az új nyilvántartási rendszer elektronikus adatbázis lesz, ami összekapcsolja és egy munkafázissá alakítja a leltározást és adatközlő katalógus készítését.
Végezetül egy kis kitekintés. Az elmúlt esztendőkben mindannyian tapasztaltuk, hogy Európában a sok különböző, kedvező és kedvezőtlen folyamat között van egy számunkra nagyon kedvező folyamat is, ez pedig az egyetemes és az európai kulturális örökség felértékelődése. Az UNESCO, az Európai Unió, akár pedig más szervezetek tevékenysége nyomán vagy a különböző kulturális kezdeményezések eredményeként valamiféle egyesülés, valami közeledés tapasztalható az európai országok között. Ezekben Magyarország is részt vesz vagy szeretne részt venni. Reméljük, hamarosan csatlakozhatunk az Európai Unióhoz, és akkor lehetőségeink, de kötelezettségeink is megnőnek. Az Európai Unióban hatványozott mértékben merül fel a kulturális örökség kérdése. Hisz hogyha van valami, ami az európai népeket összekapcsolja, az a közös hagyomány, amely akár történetileg, akár művészetileg vagy más területen, de a kulturális tevékenység és az örökség révén minden országban egyként munkál. Nem véletlen, hogy a különböző politikai és kultúrpolitikai kampányok, nemzetközi programok és pályázatok az első helyen említik meg a közös örökség ügyét. Szeptemberben indul meg az Európa Tanács kezdeményezésére az „Európa közös örökségünk” egy éves kampánya, egy éves rendezvénysorozata számos ország, köztük Magyarország részvételével is. Igen jelentős részt vállalunk ebben is. Említést érdemel a világörökségi program, amely a természeti és az emberi, a kulturális örökséget rangsorolja, jelzi, jelöli meg a legkiemelkedőbbeket egy olyan címkével, amely hangsúlyozza, hogy a világörökség részeként az emberi civilizáció legértékesebb alkotásai közé tartozik. Tehát akkor, amikor ilyen nemzetközi folyamatok zajlanak - és ennek valóban nemcsak szakmai, hanem jó értelemben vett politikai mozgatórugói is vannak -, akkor nem mehetünk el mellettük úgy, hogy nem törődünk velük vagy nem próbálunk csatlakozni, kapcsolódni hozzájuk és azokhoz a kollegákhoz, akik ebben akár határokon belül, akár pedig határainkon túl részt vesznek. Én azt hiszem, hogy ha valamikor, akkor most, a millennium előkészületi évében és az elkövetkezendő egy-két évben az európai egyesülésre, integrációs törekvésekre való jogos és méltányos hivatkozással számos olyan dolgot tudunk megvalósítani Magyarország számára, amelyről itt szó volt és természetesen számos olyan dolgot is, amelyről itt, most időhiány miatt nem esett szó.
Én azt hiszem, hogy a magyar régészet jelenleg a különböző pályázatok révén kedvezőbbre fordult anyagi feltételek mellett dolgozik, mint korábban, és ezek jövőre is erősíteni fogják a kutatásokat és a különböző tudományos művek kiadását, nyilván nemcsak a régészetben, hanem a kulturális örökség más szakterületein is. A nemzetközi kapcsolódásokkal, programokkal és pályázatokkal, az európaiság értékes gondolatával, az európai értékekre való hivatkozással olyan fejlődésen mehet keresztül régészetünk, amely jelentős eredményeket fog hozni. Mindez ha nem is alapjaiban, mert arra nincs szükség, de minőségében és hatékonyságában biztosan meg fogja változtatni a régészek munkáját, a régészeti kutatást, a régészeti gyűjtemények fejlesztését, a magyarországi múzeumok ügyét.