BTM Aquincumi Múzeum, Budapest
A szekció témája - „A régészeti tárgy mint történeti forrás” - igen széleskörű, sokrétű, egy rövid előadás keretében valamennyi aspektusa körül sem járható. Ezért engedjék meg, hogy gyakorló hazai múzeumi régészként e tárgykörben felmerült, tapasztalatokon alapuló néhány gondolatomat megosszam Önökkel.
Kiindulópontként azt a definíciót választanám, amelyet történelmi majd régészeti tanulmányaink során mindnyájan megtanultunk: a régészet a történettudomány olyan kiegészítő-, illetve segédtudománya, amely a történelem során keletkezett és ránkhagyományozódott tárgyi emlékekkel foglalkozik. A 20-25 évvel ezelőtti megfogalmazás jól tükrözi a tárgy kiemelt szerepét a tudományágban. Az utóbbi néhány évtizedben ez a szerep jelentősen átalakult, a tudományág mind nemzetközi, mind pedig hazai művelésében. Az előadásban elsősorban a hazai tendenciákra térek ki, amelyek természetesen szorosan összefüggenek az európai régészetben tapasztalható folyamatokkal. Ennek a kapcsolódásnak az európai integráció szempontjából is jelentősége van.
A régészeti tárgy „megszerzése” a múlt században, sőt a tudományág korábbi történetében a kutatás legfontosabb feladatának számított. A megszerzés körülményeinek dokumentálása ekkor még alárendelt szerepet játszott. Elég, ha a tudományág múlt századi hőskorából kiemeljük Heinrich Schliemannt, aki Trója felfedezésének bűvöletében arany és ezüst kincseket keresett bizonyítékként. Vagy, nagyjából ugyanebben az időben, Budapesten Hampel József, neves régészünk egy aquincumi római kori temető publikásában kifejti, hogy csak a szarkofágokat, tégla- és kőlapos sírokat regisztrálták, bár megjegyzi, hogy a fenti sírok közelében számos melléklet nélküli csontváz hevert, sok törött cserépedénnyel. (1) Ezek az emlékek azonban sohasem jutottak el a múzeum polcaira. A kor híres és megbecsült régészeiként tisztelt kutatók sajátosan, egyéni szempontok, illetve a tudományág akkori fejlettségi fokának megfelelően válogattak az előkerült emlékek között. Sajnos a feltárás - ásatás a kutatásnak olyan módszere, amely a felfedezéssel egyidejűleg megsemmisíti a lelőhelyet, azaz az eredeti forrást. A továbbiakban a lelőhelyről csak a feltárásról készült dokumentáció és a feltárásból származó leletanyag maradnak hátra mint tovább kutatható dokumentumok, információk. Maga az ásatási dokumentáció is sok esetben csak másodlagos forrásként értelmezhető, hiszen még ma is többnyire a régész szubjektív megítélésén keresztül rögzülnek az adatok. A régészeti tárgy azonban többnyire megőrzi eredetiségét. Ezért fontos, hogy időről időre újraértékeljük, elemezzük a már korábban előkerült forrásokat, fejlesztve a feltárás és értékelés módszereit. Ezért fontos, hogy a tárgyakat az eredeti összefüggésükből kiemelve is megőrizzük a múzeumok polcain. Ez azonban olyan raktározási gondokkal jár, amelynek megoldása a mai muzeológia legégetőbb feladata. A régészeti emlék ma a legdinamikusabban gyarapodó muzeális emlékcsoport. A nyilvántartásba vett, illetve az azon kívül regisztrált emlékek nagyságrendje hazánkban több tízmillióra rúg. Természetesen a régészeti gyűjtemények gyors ütemű gyarapodása nemcsak hazánkban okoz gondot. Van, ahol az anyag válogatásával, selejtezésével igyekeznek a problémán segíteni, ami tudományos szempontból erősen vitatható megoldás. Csakúgy, mint a már regisztrált leletek újra elásása, illetve a leletanyag felosztása különböző intézmények, magánszemélyek között. A fent említett „megoldások” csupán látszat-eredményt hoznak, illetve félmegoldást jelentenek.
A régészeti tárgy máig megőrizte eredeti forrásértékét, azonban a régészet fejlődése napjainkra már a tárggyal egyenértékűvé tette azokat az információkat, amelyek a leletek lelőkörülményeit, összefüggéseit tárják fel. Ezt tükrözik a tudományággal összefüggő hazai törvények és a témával kapcsolatos aktuális európai egyezmények, konvenciók is. Csupán a közelmúlt hazai törvényalkotásra visszatekintve jelentős szemléleti változást tapasztalunk. Az 1950-es évek szemléletét jól tükrözi az a kis prospektus, amely az örökség védelmére szólítja fel a földmunkát végzőket, építtetőket: „Kárt tesz,” - írja a felhívás - „ aki a ... régi tárgyakat elpusztítja.” (2) (1. kép) Az 1963-as múzeumi törvény, illetve annak későbbi módosításai (3) már régészeti leletekről beszélnek, ami egy lényegesen tágabb fogalom. Az 1997. évi CXL. törvény (4) pedig már nemcsak a leletekről, hanem a régészeti örökség elemeiről beszél, kiemelve azok eredeti összefüggésének fontosságát.
Ezzel a régészeti tárgy - mint történeti forrás - egyeduralma véglegesen megszűnt a tudományos kutatás szempontjából. Jelentőségét azonban továbbra is megőrizte és nemcsak - ahogy láttuk fentebb - a tudományos kutatás, hanem a társadalom számára is. A tudományos eredményeknek az egész társadalom számára történő bemutatása a történelem dokumentálására, illusztrálására a hagyományos értelemben vett régészeti tárgyak továbbra is kiemelkedő szerepet töltenek be. Ezek alkotják ugyanis azt a reprezentatív „mintaanyagot”, amelyek forrásértéke a társadalom szélesebb körei számára is forrásként értelmezhetők. Hiszen némely régészeti tárgyban - de főleg a jelenségekben - felismerni a forráshordozót, sokszor a szakembernek sem könnyű feladat. A törvényalkotás során éppen ezért nehéz az újabban előkerülő, korábban ismeretlen lelőhelyek védelmének biztosítása. Hiszen még a törvény legutóbbi változata is a földmunkák végzésekor váratlanul előkerülő leletek felismerését, a szakmán kívülállókra kénytelen felelősen rábízni. Ahhoz pedig ma már mindenképpen szakember kell, hogy a földben rejlő emlékeket felismerje, hiszen nemcsak olyan markáns emlékekről van szó mint egy épület fal, ép edény, vagy kőfaragvány, hanem kisebb tárgytöredékek, jelenségek, rétegek is múltunk vitathatatlanul beszédes és nem pótolható részei. A gépi földmunka korában pedig ennek tudomásul vétele fontosabb mint valaha.
Az őskor kutatása során - írásos források híján - egyetlen forrásunk a régészet. Így az ebből a történeti korszakból származó tárgyi emlékanyag forrásértéke felértékelődik.
A római és a korai középkor történetére vonatkozó tárgyi emlékanyag részben kiegészítő forrás. Egyfelől az antik szerzők, történetírók műveiből is ismert „makrotörténelem” eseményeit egészítik ki. Másfelől azonban az írott források perifériáján lévő régiók történetére vonatkozóan kizárólagos ismeretanyaghoz juthatunk általuk.
Nagyrészt ez vonatkozik a későbbi középkor időszakára is, amelyben a régészeti leleteken keresztül egy-egy, írásos forrásokból jól ismert történeti esemény új megvilágításba kerülhet, újabb részlete válhat ismertté, és differenciáltabb képet nyerhetünk a vizsgált időszakról.
Az újkori régészet (a régészettudomány, a néprajz és a szociológia határán), hazánkban egyelőre csak igen kis mértékben gyakorolt ága a tudománynak, részben gyűjtemény-elhelyezési, raktározási gondok, részben pedig szakember hiány miatt. A korábbi időszakoknál érthetően sokkal jobban dokumentált közelmúlt ma már nem fellelhető tárgyait hozza felszínre, s a jól ismert történelmi események egyfajta „illusztrációjaként” szolgál. Jellegüknél fogva az effajta tárgyak gyűjtése és gyűjteményi elhelyezése jelenleg a helytörténeti gyűjteményekben történik. Hosszabb időszaknak kell eltelnie, míg az ebből az emlékcsoportból levonható következtetések történeti ismereteink közé beépülhetnek.
Eltekintve az utóbbi esettől, általánosságban elmondhatjuk, hogy minél több lelettel bírunk egy korszakból annál pontosabb ismeretekkel rendelkezünk a korról. László Gyula professzor hasonlatára kell itt emlékeznem, aki a régészeti források töredékességét egy olyan oklevélhez hasonlította, amelynek csak kis, egymáshoz nem mindíg kapcsolódó töredékei ismertek, s az oklevél tartalmát ezeknek a töredékeknek alapján kell rekonstruálni. Az oklevél minden része egyedi és pótolhatatlan. A régi, korábban előkerült leletek megőrzése elengedhetetlen a lehető legteljesebb történeti kép kialakítása érdekében. Erre a vizsgálati módszerek fejlődése egyre jobb lehetőséget biztosít, de nem nélkülözhető hozzá az eredeti lelet. Az archiválással kapcsolatos raktározási gondokról már volt szó. Újabb raktárak, raktárbázisok építése - bár tudományos szempontból ez a megoldás a legkedvezőbb - csak a probléma átmeneti megoldását jelenti: a korábban kiásott forrásanyag átmentését egy korszerűbb archiválási módszer megjelenéséig. A muzeológia már néhány évtizede próbálkozik számítógépes adatbázisok létrehozásával. A létrejött, többnyire szűk körben és nem egységesen alkalmazott nyilvántartó, illetve feldolgozó programok, egyelőre a leletanyagban rejlő információknak csak kis hányadát képesek archiválni. A virtuális régészeti raktár gondolata előre mutató, létrehozásának azonban egyelőre nincsenek meg a tudományos, technikai feltételei.
Más szempontból tekintve, egyes esetekben a régészeti tárgy már előkerülésének pillanatában betölti információhordozó szerepét. Ezek általában az ép, ismert funkciójú tárgyak. Más tárgyak csak jelentősebb beavatkozást követően - restaurálás, rekonstrukció, helyreállítás, stb. - válnak alkalmassá arra, hogy következtetéseket vonjunk le belőlük. Pld. a római kori falfestmény töredékek, ha összeállítható belőlük egy egész falkép, sokkal többet árulnak el a történeti háttérről, sokkal több információt hordoznak, mint töredékeiben. Falképként válnak igazi forrássá, ráadásul olyanná, amit a társadalom szélesebb rétegei is értelmezni tudnak. Egy másik példaként említhetjük pld. a síremlékeket, melyekből sokszor csak néhány részlet, faragványtöredék maradt ránk. A töredékekből készített rekonstrukció azonban nemcsak a szakembernek, hanem a laikus számára is beszédesebb, mint a töredékhalmaz. Ezek a példák kiemelik a restaurátorok értéknövelő, értékmentő szerepét a régészeti tárgyak forrásértékével kapcsolatban.
A leletanyag felhalmozódása, a módszerek fejlődése tette lehetővé az összehasonlító statisztikai vizsgálati módszerek megjelenését a régészetben. Ezek a módszerek elsősorban azoknak a régészeti tárgyaknak a forrásértékét növelték meg, melyek önmagukban nem túl sokat mondanak. Például egy temetőt jellemez a melléklet nélküli sírok száma is, egy római kori épületet a benne talált import és házikerámia aránya, vagy az előforduló edénytípusok gyakorisága. E módszer alkalmazásának éppen az a lényege, hogy a lelőhelyen talált tárgytípusok, anyagfajták stb. együttese tekintendő egy egésznek, mely valamennyi alkotóelemének - a legkisebb szürke kerámia töredéknek is - megvan a maga jelentősége.
A régészeti tárgyak forrásértékét jelentősen megnövelte az elmúlt időszakban a természettudományos anyagvizsgálati módszerek elterjedése (petrográfia, neutronaktivációs anyagvizsgálat, stb.). Manapság alig találkozunk valamirevaló publikációval, ahol ne lenne utalás arra, hogy a tárgyat vagy tárgyakat ne vetették volna alá anyagvizsgálatnak. Ezek a vizsgálatok, illetve vizsgálati módszerek, mutattak rá arra többek között, hogy az eredeti tárgy megőrzésére, még a legnagyobb raktározási gondok mellett, is törekednünk kell. Hiszen mindenki tudna gyakorlatából olyan példát említeni, hogy a korábbi értékes feltárás leletei eltűntek, megsemmisültek, vagy éppen selejtezésre kerültek, így azokon újabb - korszerűbb, a korábbinál több információval szolgáló - vizsgálatokat végezni már nem lehetett. A feltárással megsemmisített lelőhely további kutathatósága így egyszer és mindenkorra lezárult.
A régészeti források, régészeti tárgyak előkerülése manapság túlnyomóan az ásatásokon, azon belül is a próba- és az előzetes feltárások során várható. E források kiemelése, felszínre kerülése során a tudományos érdek rövid időre összekapcsolódik a gazdasági - piaci érdekekkel is. Ezért ez a részfeladat, azaz a történeti forrás feltárásának finanszírozása jelenleg, az 1997./ CXL. tv. által megoldottnak tekinthető. A forrás kiemelése után azonban a gazdasági és a tudományos-kulturális érdek kettéválik. A kiemelt forrás - a régészeti tárgy - sorsa innentől a tudomány és a kultúra „magánügye”. Ez látszik a finanszírozáson is. Az elmúlt időszakban a magyar régészetben - a feltárásra fordított pénzösszeg többszöröse a raktározásra és a folyamatos műtárgyvédelemre költött összegeknek.
A fenti érdekviszonyokból kiindulva - a régészeti tárgy előkerülését célzó - ásatási tevékenység tudományos szempontból aránytalan felértékelődésének lehetünk jelenleg tanúi, amely az elkövetkezendő időszakban várhatóan még fokozódni fog. A kiemelt forrást ennek következtében, a kiemelést követően általában információs és forrásértékén alul hasznosítjuk. A feltárásokból származó leletek a gyűjteményekbe kerülnek, melyek állapota csak a legritkább esetben felel meg a kor színvonalának. Kevés a tömör raktár, a múzeumi nyilvántartás nem egységes és többnyire nem tud lépést tartani az ásatások ütemével.
A megoldás e tekintetben attól várható, ha a nyilvántartó munka is az ásatások rangjára, megbecsültségére, elismertségére fog emelkedni. Illetve ha ehhez helyet, szakembergárdát és pénzt is lehet biztosítani. Addig azonban az elvileg rendelkezésre álló régészeti tárgyi emlékanyagot csak a valódi forrásértékén alul tudjuk hasznosítani, mind tudományos, mind oktatási, mind pedig idegenforgalmi szempontból. Ez a W. Willems által összeállított modellen is jól szemléltethető. (5) Ma már törvény biztosítja nálunk is a források kiemelését, megakadályozza pusztulásukat. A tudományos feldolgozás, visszajelzés a társadalomnak a lehetőségekhez képest elfogadható szinten mozog. A problémák a modellen szemléltetett körforgás második felében, a nyilvántartás és az értékelés lassú üteménél jelentkeznek. Az igazi problémát azonban a mai hazai gyakorlatban az adatok megőrzése, archiválása jelenti, ami komoly akadálya az ismeretek akkumulálódásának.
A probléma megoldásának első feltétele az, hogy felismerjük és elismerjük a problémát. Ezután körül kell néznünk környezetünkben, azaz tapasztalatot kell gyűjtenünk, fel kell térképezni a lehetőségeket. Ezért fontosak a nemzetközi fórumok, összejövetelek, a munkaközösségek. Mert ha egy történeti forrás elpusztul az többnyire nemcsak a város vagy a megye, nemcsak az ország ügye, hanem adott esetben közös európai ügy is, hiszen a mi múltunk is a kollektív európai emlékezet része.
1) Hampel J., Az ú.n. Raktárréten lelt temető sírjai. Budapest Régiségei 3 (1891) 55
2) A Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának szórólapja, valószínűleg az 50-es évek elejéről